24. Hogyan kell megváltoztatni a gazdaság szerkezetét?

A fejlesztéseknek előnybe kell részesítenie a helyi erőforrások hasznosítását. A helyi erőforrások hasznosítása a helyi közösség és környezet viszonyrendszerében valósul meg, szervesen illeszkedik a közösség életéhez, lehetővé teszi a szerves kultúra folyamatosságát, a közösség együttműködését.

c. A környezeti rendszerek adottságainak megfelelő hasznosítás

A környezeti rendszereket azok átalakítása helyett, adottságaiknak megfelelően kell hasznosítani, oly módon, hogy az ne változtassa meg a környezet ökológiai jellemzőit. Az adottságoknak megfelelő hasznosítás a leghatékonyabb energetikai szempontból, kis kockázatokkal jár, eredményei hosszútávon kiszámíthatók.

d. A stabilitás és a sokféleség megőrzésének biztosítása

A fejlesztésnek egyszerre kell kielégíteni a természetes rendszerek stabilitásának és sokféleségének igényét. A biológiai sokféleség, a természeti erőforrások sokfélesége, a sok lábon álló gazdaságot kínálja a számunkra. Minél több elemét hasznosítjuk a természetnek, annál változatosabb a termékszerkezetünk, annál több elem megőrzésében vagyunk érdekeltek. A rendszerek sokfunkciós használata egyaránt növeli gazdaságunk stabilitását, a sokféle haszonvétel lehetőségén keresztül a helyi társadalom fejlődését, s lehetővé teszi a természetes sokféleség fenntartását is.

e. A körfolyamatokban történő rendezettség

Az ember és környezet harmóniáját a gazdaság akkor tudja biztosítani, ha a különböző termelési, fogyasztói mintázatokat összekapcsolja a környezeti folyamatokkal. A fejlesztésnek össze kell kapcsolnia mind vertikálisan, mind horizontálisan a legkülönfélébb termelői és fogyasztói tevékenységeket. A természeti rendszerek körfolyamataihoz hasonlóan, ahhoz illeszkedvén, olyan vertikumokat kell kialakítani, amelyek minimalizálják a hulladékok keletkezését.

Gazdaságunk szerveződésében követni kell a természet kínálta lehetőségeket, hogy az emberi gazdaság szerkezete és elvei ne konfrontálódjanak a környezeti rendszerek szerkezetével, működési elvével. A természet biogeokémiai ciklusainak működése választ adhat a humán gazdaság hulladéktermelő, energiapazarló megoldásaira.

A mai ökohatékonysági elképzeléseknek az a fő hibája, hogy egyes folyamatokban, s nem rendszerben gondolkodik. Ha nem illesztjük hozzá termelői és fogyasztói rendszerünket a természet termelői és fogyasztói rendszereihez, akkor azzal konfrontálódunk, sebeket ejtünk rajta, csökkentjük számunkra is nélkülözhetetlen kapacitásait. Ha beépülünk ebbe a rendszerbe, fenntarthatóságunk együtt változik a rendszer fenntarthatóságával.

24.2. A termelői és fogyasztói mintázatok átalakítása

A fogyasztói és termelői mintázatokat egy rendszerben kell kezelni, s messze nem elegendő csak a termelés technológiai oldalaira koncentrálni. A fejlesztéseknek a fenntarthatóságot szolgáló termelői és fogyasztói mintázatok kialakítását kell támogatni. A termelői és fogyasztói mintázatok átalakításának iránya az anyag és energia intenzív termékek és szolgáltatások körétől, az anyag és energia szegényen keresztül, a tudás és kultúra termelésének, fogyasztásának irányába mutat.

A fenntarthatóságot támogató termelői mintázatok alapja az integrált termékpolitika. Az integrált termékpolitika a következő szempontokra épül:

Az energia és anyagfelhasználás minimalizálása

A felsorolt szempontok némelyike természetesen egymást helyettesítheti, pl. ha biológiailag lebontható, valószínű nem toxikus. Nem föltétlen kell tartósnak lennie, ha visszailleszthető a termelő ciklusba, stb. A felsorolt szempontok közül a legátfogóbb a teljes életút-tervezés. Igaz ugyan, hogy még a bölcsőtől a sírig tartó életút-tervezés sem valósult meg, így korainak tűnhet a bölcsőtől a bölcsőig történő életút-tervezés kívánalma. Látni kell azonban, hogy a bölcsőtől a sírig való gondoskodás magába hordozza azt a lehetőséget, hogy valamit hulladékként hosszabb időre kivonjunk a biogeokémiai ciklusokból. A bölcsőtől a bölcsőig szóló tervezés azonban gondoskodik az újraszületésről, valamilyen természetes vagy termelői ciklusba történő elhelyezésről.

Helyi identitás, a helyi termék választása

Kis távolságok, a helyi piacról a helyi árú beszerzésének elsősége

24.3. A strukturális megközelítés alkalmazásának néhány gyakorlati lehetősége

A hulladékprobléma strukturális megközelítése

Elvileg a hulladékpolitika helyes prioritásokat ad meg, amikor a keletkező hulladékok minimalizálását, az újrahasznosítást és újra használatot, az energiává való konvertálást és legvégül a lerakást preferálja. Ám a gyakorlatban a legtöbb erőfeszítés mégis a lerakásra koncentrálódik.

Vizsgáljuk meg, hogy mi az oka annak, hogy a minimalizálás nem valósul meg!

A hulladék keletkezése, mennyisége és minősége a termelési és fogyasztói mintázat egyértelmű függvénye.

• A jelenlegi mintázat megtartását a kialakult érdekek konzerválják.

• A hulladékszegény technológiákkal sérülnének azok az érdekek is, amelyek a hulladék feldolgozásra szakosodtak.

• A hulladék tulajdonosa az, akinél a hulladék keletkezik, így a hulladék jelentős része áthárítható a fogyasztóra.

• A bonyolult anyagtársítások megakadályozzák a ciklusokba való visszaillesztést.

• A környezetvédelmi háttéripar segít konzerválni a rossz struktúrát.

A strukturális válasz, azaz a változó termelői és fogyasztói mintázat kulcsa ez esetben a hulladék tulajdonosának a kérdése. Amennyiben a fogyasztóra áthárítható a hulladékkal való törődés gondja, abban az esetben a fogyasztó tehetetlen szereplője a folyamatnak. Egyrészt nincs, vagy gyengék a választási esélyei, másrészt a hulladékot legfeljebb a gyűjtőhelyre juttathatja. Ha a hulladék tulajdonosa annak a termelője lenne, aki a hulladékká váló terméket, csomagolóanyagot, stb. megtermelte, s az ő gondja lenne a hulladékkal való törődés, nyilván meggondolná, hogy az általa előállított termék milyen hulladékképzési tulajdonságokkal rendelkezzék.

A fent vázolt új termékpolitika, vagy az erőforrásadó bevezetése, a szabályozás útján átstrukturálná a termelői és fogyasztói mintázatot, a hulladékminimalizálás önmagától megvalósulna.

Az energiapolitika strukturális megközelítése

A fenntarthatóságot megvalósító rendszerszemléletű gondolkodás az energiapolitika környezetminőséggel kapcsolatos kérdéseit összeköti a termelői és fogyasztói mintázatokkal. Egy ilyen holisztikus megközelítésben a következő kérdések feltevése indokolt:

• Milyen célra állítjuk elő az energiát, mit akarunk azzal elérni?

• Milyen forrásból állítjuk elő az energiát?

• Hogyan, milyen technológiával konvertáljuk az energiahordozót energiává?

• Hogyan használjuk fel a megtermelt energiát?

• Mennyi energiát állíthatunk elő?

Látható, hogy a feltett kérdések közül nem mindegyik szerepel napirenden, pl. senki sem kérdezi meg, hogy összesen mennyi energiát állíthatunk elő. Pedig a fenntarthatóságban ez fontos feltétel, hiszen nem állíthatnánk elő többet, mint amennyit a környezet eltartó-képessége megenged. Mivel erről a gyakorlatban nem veszünk tudomást, így lehetőségeinket kiépített kapacitásaink korlátozzák. Érdemes arra emlékeztetni, hogy a jelenlegi kapacitások segítségével az emberiség kisajátította a fotoszintézis produktumának felét, s hihetetlen mértékben rombolta le a körülötte lévő természetes ökoszisztémákat. Azok, akik a korlátlanul rendelkezésre álló tiszta energia igényét felvetik, azoknak számolniuk kell azzal is, hogy mit fogunk kezdeni a limitálatlan energiával?

Amennyiben az eltartó-képesség limitálja az egyszerre felhasználható energiamennyiséget, úgy az is világos, hogy az alternatív energiaforrásokból előállított energia is negatív hatással lehet a tartamosságra. Jelenleg, miután a kapacitásainkat nem limitáltuk, az alternatív módon termelt energia összegződik a hagyományos forrásokból származókkal, s környezeti szempontból csak hozzájárul az együttes fokozódó terheléshez.

Ezért sajnos, önmagával az energiakérdésnek a megválaszolásával, nem tudjuk környezeti gondjainkat csökkenteni. Ezek után nézzük meg, mit jelentene a strukturális válasz!

Nyilván azt kell vizsgálni, hogy milyen célra, miért is termeljük az energiát, s hozzájárul-e a kérdéses termelés, vagy fogyasztás a társadalmi létminőséghez.

A "modern" mezőgazdaságban egységnyi termékre általában tízszeres-százszoros energiainput jut a naturális gazdálkodással szemben, míg a kihozatal aránya lényegesen jobb az utóbbi esetében. Valószínű, hogy a naturális gazdálkodás nem lenne képes a világot elegendő élelemmel ellátni, de az intenzív gazdálkodás viszont fölösleget termel, miközben energiát, nyersanyagot pocsékol. Nyilván optimalizálásra lenne szükség, az elégséges ellátáshoz szükséges energiainput tekintetbe vételével. Ám ez nem történik meg, mert akkor ki veszi meg a megtermelt kemikáliákat. A mindenféle támogatással, mellesleg közpénzből eredményessé tehető agrobiznisz eközben fölöslegesen pocsékolja el az erőforrásokat, s teljesen fölöslegesen terheli meg a környezetet, pl. toxikus anyagokkal is, amelynek következtében csökken a biológiai sokféleség, veszélybe kerül az ember egészsége. Ha gazdaként szemlélem ezt a folyamatot, akkor a terméseredményemmel azonos, vagy azt meghaladó mértékű költségeim keletkeznek az energiavásárlás és kemikáliák megvétele kapcsán, igaz, elmondhatom, hogy jó termésem volt. A probléma, hogy sem a saját, sem a társadalmi jóléthez nem járultam hozzá.

A közlekedés strukturális megközelítése

A strukturális kérdés a globális kontra helyi ellentétpárban rejlik. A globalizációban a piaci liberalizáció olyan áruk szabad mozgását is lehetővé teszi, amelyekre a helyi piac a kínálat oldalán nem tartana igényt, a kereslet, pedig csupán az olcsóbb ár miatt támad. Amikor azt mondják, hogy jó a globalizáció, mert a verseny előnyeit a fogyasztó az olcsóbb árúban, szolgáltatásban élvezheti, csupán azt felejtik megemlíteni, hogy a rendszer külső többletköltségeit közvetetten ugyanaz a fogyasztó fizeti meg, aki az "előnyöket" élvezi.

A szállításnak, közlekedésnek legfőbb strukturális oka a térszerkezeti változásokban rejlik.

A térszerkezeti kérdések egyik fele az ország települési struktúrájához kötődik, míg a másik része a kérdéses település belső struktúrájához.

A centrumok, mint pl. a fővárosok, vagy székhelyek, magas szállítási és közlekedési igényeket vonzanak. Ezek az igények egyrészt a nagy struktúrák ellátási igényeiből (termékek, energia, nyersanyagok, stb.), másrészt az onnan kifolyó anyagáramokból (termékek, hulladékok) származnak.

Egy másik érzékeny strukturális kérdés a közigazgatás centralizáltsága, amely az ügyintézés központosításával generál közlekedési igényeket.

Ugyancsak a helyben elérhető áruk és szolgáltatások kínálata is meghatározó strukturális kérdés. Ha ezek helyben nem állnak rendelkezésre, akkor mobilitást generálnak a nagyobb szolgáltató centrumok felé.

Tehát, ha a növekvő közlekedésből, szállításból származó környezeti gondokat akarjuk orvosolni, akkor a centralizált struktúrákat kell oldanunk.

Egy nagyváros saját strukturális kérdéseit vizsgálva a fentiekhez hasonlóan beláthatjuk, hogy a városszerkezet, a városon belül kialakult funkcionális centrumok (pl. szolgáltató centrum, kulturális centrum, intézményi centrum, ipari park, bevásárló központ, alvó városok, stb.) meghatározzák a városon belüli mozgások intenzitását.

A várostervezés eszközeivel, a funkciók keverésével, ki, be, vagy áttelepítésével, a közlekedési problémák hamarabb javíthatók, mint a közlekedés megszokott eszközeivel, pl. új utak, metróvonalak, stb. létesítésével.

A strukturális változtatások előnye, hogy tartós eredményeket adnak, miután a jelenségek okait válaszolják meg. Ugyanakkor a már meglévő struktúrák fenntartásához kötődő érdekviszonyok, vagy a kialakult struktúrák tehetetlensége megakadályozza a strukturális válaszok megfogalmazását és végrehajtását.

25. Milyen legyen az új környezeti szabályozás?