13. Mi a viszonya a fenntartható fejlődésnek a kultúrához?

A kultúra az ember és környezet között fennálló viszonyrendszer. A környezet értelmezése nem korlátozódik a természeti környezetre, hanem kiterjed a társadalmi környezetre is. A társadalom szerkezet és működése ugyanis elválaszthatatlan attól a környezeti rendszertől, amelyben az adott társadalom él. A helyi társadalmak ahhoz a környezethez alkalmazkodnak, amelyben léteznek, a globalizálódó emberi társadalom, pedig a földi környezet egészéhez alkalmazkodik.

A kultúra tehát rögzíti az egyes emberek, közösségek és társadalmak viszonyát más egyénekhez, közösségekhez, társadalmakhoz, illetve mindezek kapcsolatát természetes környezetükhöz. A környezeti kapcsolatok éppen aktuális szabályainak rögzítése számtalan formában lehetséges, megjelenik nyelvünk formálódásában, a zenében, táncban, képzőművészeti ábrázolásokban, a mesterségbeli tudásokban, korok építészeti stílusában, a tudományban, stb.

Manapság a kultúrát szűkítő értelemben használják leggyakrabban, leszűkítve a történelemből kimazsolázott kulturális értékek megismerésére, élvezetére, azaz a kultúrálódás tárgyaira. A kultúra azonban nem öncélú, funkciója van, a kialakult és bevált viszonyokat lágy szabályként rögzíti, amely utasításokat, tanítást szolgáltat a társadalom számára.

A kultúra tartalma nem föltétlenül pozitív, a kultúra nem jelenti automatikusan, hogy valami jó és helyes. A helyes és helytelen viszonyrendszerek megkülönböztetése érdekében a helyes viszonyrendszert szerves kultúrának nevezzük, amely a természeti és társadalmi környezet folytonos egymásra hatásaként, un. alkalmazkodott kultúraként jött létre, anélkül, hogy veszélybe sodorta volna az alkalmazkodás szereplőit, azaz a természetet és a társadalmat. A szerves kultúrát tehát megmérte az idő, a szerves kultúra a történelem szűrőjén fennakadt helyes viszonyrendszerek összessége. Helyességét az bizonyítja, hogy a viszonyrendszer megfelelő utasításokat tartalmazott a környezethez való alkalmazkodáshoz. A szerves kultúra által rögzített viszonyrendszer jelenti azokat az értékeket, amelyre a fenntartható társadalom felépülhet.

A globalizáció az emberiség első próbálkozása, hogy egy bolygó méretű környezeti alkalmazkodást, értsd globális kultúra, valósítson meg. Az a kultúra még nem szervesült, hiszen a próbálkozás új keletű, s mint mindennek, ennek a helyességét is az idő igazolja vissza. Ha ez így van, akkor miért a rossz érzésünk, miért nem akkor mondunk ítéletet, amikor látjuk az alkalmazkodási kísérlet eredményét? A globalizációban a hely térré tágult ki, a helyi társadalmak határai a globális méretű mobilizáció (kommunikáció, tőke, közlekedés és szállítás) miatt összemosódnak. Nincs többé szükség arra, hogy valakik saját környezetükből éljenek, ahhoz alkalmazkodjanak, a pénz, mint közvetítő eszköz a mozgás szabadságának segítségével létrehozta annak a lehetőségét, hogy a helyi erőforrások eljussanak a világ bármely részére, s a saját helyi környezettől való függetlenség érzését keltsék.

A probléma azért súlyos, mert míg a hely határai, szűkösségei, lehetőségei jól értelmezhetők, addig a globális tér környezeti kínálata és szűkössége nem felmérhető. Könnyű tehát elvéteni az alkalmazkodást, rosszul felmérni globális lehetőségeinket. Ha egy helyi társadalom elvétette az alkalmazkodást, elbukott, de nem sodorta magával a többi helyi társadalmat. Ma már más a helyzet. Az emberiség egyként áll szemben földi környezetével, s ha elvéti az alkalmazkodást, egyetlen helyi társadalom sem tudja következmények nélkül átvészelni a globális összeomlást.

Úgy tűnik, ha szeretjük, ha nem, globális kultúraváltás zajlik, amelynek korában szinte elképzelhetetlen, hogy steril, helyi kulturális identitások maradjanak fenn. A helyi kultúra szerves fejlődése megszakad, a kultúra fejlődése egy globális és helyi dimenzióra válik szét, amelyben a teljes értelmű helyi kulturális identitást a történelemből kiszűrt, s fennmaradt tárgyi kultúrák helyettesítik. Kérdéses azonban, hogy közösségi kulturális identitás nélkül képesek vagyunk-e a kultúra tárgyi emlékeinek megőrzésére, hiszen a kultúra tárgyi megnyilvánulásai nem választhatók szét az őt létrehozó helyi közösség környezeti viszonyaitól. Ezek a viszonyok, azaz a kultúra, mindig az adott közösség értékein, gondolkodásán, meggyőződésén alapszik, amelyek egyben meghatározzák a közösség értékrendjét és viselkedését is.

A két dimenzióra váltó kultúrában a globális társadalom még nem jött létre, a helyi viszont felbomlóban van, elveszíti közösségi voltát. A helyi társadalom miután elveszíti a helyi alkalmazkodás együttes szükségét, nem közösség többé, hanem egyének fizikai egymás mellett tartózkodása, akiknek nincs olyan közös, belső szabályrendszere, amely egységes kultúrát alkotna.

A fenntartható fejlődés tehát egy új viszonyrendszer, kultúra az emberi társadalmon belül, valamint az ember és természetes környezete között. Éppen ezért a fenntarthatósággal kapcsolatos problémák csillapítása csak kevésbé technikai jellegű feladat, inkább az ember és környezetének viszonyrendszerét kell átértékelnünk, új etikát, szemléletet, megközelítéseket, értékeket kell létrehoznunk. Melyek ezek az értékek, hogyan hozhatók létre? Hogyan építhetők újjá a helyi közösségek? Mi a szerepe a kulturális hagyományoknak az újjá építésben?

14. Melyek a fenntarthatatlan világ hajtóerői?