17. Hogyan nyilvánul meg a rendszerszemlélet hiánya a környezet minőségének alakulásában?

17.1. A környezetpolitika helytelen szemlélete

A környezetpolitika eddig képtelen volt megállítani a környezet fokozódó terhelését és az ennek következtében fellépő rendszerszintű, globális környezeti változásokat. Azért kell sürgősen cselekednünk, s az eddigiekhez képest más szemlélettel nyúlni a kérdések kezeléséhez, mert a globális környezeti változások visszahatása a Földi Élet egészére, így az emberi társadalomra is, súlyosan fenyegeti azokat a létfeltételeket, amelyekhez az élet legkülönbözőbb szintű szerveződései alkalmazkodtak. Az ember által okozott környezeti változások lefolyásának idődimenziója nem teszi lehetővé a változásokhoz történő, megrázkódtatások nélküli alkalmazkodást.

A környezetpolitika, még ott is, ahol legalább három évtizedes múltra tekint vissza, eddig két megközelítést alkalmazott - sikertelenül. Az első megközelítés a környezeti elemek állapotának felmérése és javítására volt. Ebben a megközelítésben a problémák "csővégi", okozati kezelése eleve determinálva volt, hiszen nem törődtek a problémák okaival, amely nyilvánvalóan az emberi társadalom környezeti viszonyához, kultúrájához kötődik. A lételemek (víz, levegő, talaj) állapotának megőrzésére vonatkozó megközelítés téves, mert a környezet állapota nem adható össze elemeinek állapotából (a rendszer nem adható össze elemeiből.

A ma divatos, modern megközelítés a környezeti szempontok szektorokba történő integrációjáig jutott el. Ez a szemlélet hatja át az Európai Unió V. és VI. Környezetvédelmi Programját is. A megközelítés csak a környezetpolitika szintjén létezik, az ágazatok még nem valósították meg az integráció kívánalmait.

A fenntarthatóság által megkövetelt integráció eltér az ágazati integráció tartalmától, hiszen a környezeti szempontok teljes társadalmi beágyazottságát igényli. S valóban rájöhetünk arra, hogy a környezetnek okozott ártalmak gyökerei társadalmiak, s sokkal szélesebbek annál, mint ami a szokásos szektorokra vonatkozik. Még nem született olyan program, amely a fenntarthatóságnak megfelelő szemlélettel nyúlt volna a kérdéshez, s akár csak összefüggéseiben világosan rámutatott volna a környezet és fejlődés összekapcsoltságára.

A környezetről alkotott nézeteink, amelyekre környezeti szabályozásunk is felépül, hibásak. A gyakorlatban ezért a környezetvédelem alkalmatlan a környezeti problémák felszámolására, a valóságban hozzájárul a környezeti problémák térbeni és időbeni kiterjesztéséhez.

A környezetet a jelenlegi tanítás környezeti elemekre, vízre, levegőre, talajra, élővilágra, építetett környezetre bontja. A környezeti szabályozás ezek állapotának megőrzését kívánja garantálni. A környezet, helyesen természet, amely a szubjektív környezetek összessége, egy és oszthatatlan rendszer, tehát egyetlen kinevezett eleme sem létezik a többi elemtől függetlenül. A víz nem lenne folyó és tó a domborzat nélkül, a víztestek gázcserében vannak a levegővel, fizikai és kémiai összetételük összefügg többek között a bennük élő élővilággal, a talajon keresztülszűrődő vízzel, stb. A talaj, az élő és élettelen egymásra-hatásának eredménye, pórusait kitölti a levegő és a víz, s hektáronként több tonna élő, s szinte megszámlálhatatlan faj lakja. A levegő gázösszetételének kialakításában és fenntartásában meghatározók a fotoszintézist folytató élőlények. Az is természetes, hogy az élővilág, köztük az ember nevű faj is, víz, levegő, táplálék, stb. hiányában aligha létezne. A természet tehát egy interaktív rendszer, egyetlen kinevezett eleme sem létezik önmagában.

Lehetnénk engedékenyek egy ilyen téves megközelítéssel, ha nem okozna helyrehozhatatlan károkat. Az egyik káros hatása a környezet szénbontásának, a már említett környezeti szakmák létrehozása, s bizonyos szintű versengése. Ha egy interaktív rendszerben szeretném megvédeni az egyik, vagy másik környezeti elem jó állapotát, pl. a víz tisztaságát, akkor ezt egy másik környezeti elem kárára tudom csak megcselekedni.

Ennek a megértéséhez vizsgáljuk meg a rendszerek természetét. Minden rendszer szerkezete és megnyilvánulása (működése) összetartozó, szétválaszthatatlan. Ha a szerkezet változik, a működés is változni fog (ld. később strukturális megközelítés). Amikor az ember a környezetét használja, akkor egyszerre befolyásolja a szerkezetet és a működést. Ha a szerkezetet változtatja, akkor a működés is változik, ha a működést befolyásolja, akkor a szerkezet is változik. A szerkezet változtatása, ha bizonyos élőhelyeket megsemmisítünk, átalakítunk, vagy ha természeti erőforrásokat használunk fel, alakítunk át. A működés felől változik a szerkezet, ha a működést környezetbe történő szennyezőanyagok kibocsátásával, vagy toxikus kibocsátásokkal terheljük.

A szerkezet és funkció egysége felőli megközelítés sokkal jobban megvilágítja a szemléleti problémát. A környezet minőségét jellemezhetjük a környezet állapotával (mennyire tiszta, vagy szennyezett a környezet), a természeti erőforrások bőségével, szűkösségével, s a térszerkezettel (élőhelyek egymásmellettisége) . A klasszikus környezetvédelmi megközelítés a környezet állapotára koncentrál. Adott földrajzi hely, adott környezeti elem jó állapotát kívánja biztosítani. Mivel azonban a három minőségi jellemző nem szétválasztható (mivel a szerkezet és a funkció sem szétválasztható) ezért az állapotjavítás érdekében más földrajzi helyeket, vagy "elemeket" terhelünk meg az erőforrás-használattal együtt járó környezeti terhelés során. Azaz, az egyik helyen jelentősnek ítélt környezeti terhelést exportáljuk a tér számos más pontjára, azaz átterheljük a meglévő terhelést.

17.2. Környezeti átterhelések a környezetvédelem gyakorlatában

A környezeti szabályozás célja a jelentős környezeti hatások megelőzése, felszámolása, vagy kompenzálása. A kérdés az, hogy mit nevezünk környezetnek? Ezen a ponton válik érthetővé, hogy miért is alkalmatlan a környezetvédelem fogalomrendszere a környezeti problémák megoldására. A környezet mindig valakinek, valakiknek, valaminek, valamiknek a szubjektív környezete. Ezek a szubjektív környezetek számtalan módon fedik át egymást, s együttesen alkotják a globális környezetet, helyesen a természet egészét. Ha a környezetvédelem a szubjektív környezet védelméből indul ki, akkor nyilvánvaló, hogy amikor valakinek, valakiknek a környezetében szeretné megelőzni, felszámolni, vagy éppen kompenzálni a jelentős környezeti hatást, azt át fogja terhelni, más, mások szubjektív környezetére, vagy éppen a globális környezet egészére.

A környezeti szabályozás eredményeként tehát, a helyi jelentős hatásokat jelentéktelennek tűnő globális terhelésekkel váltottuk ki. A környezeti hatásvizsgálat célja a "jelentős környezeti hatások" elkerülése vagy csökkentése. A jelentős környezeti hatások megítélése egyrészt azon a szubjektív döntésen alapul, hogy az érintettek a várható hatást elviselhetőnek, vagy elviselhetetlennek ítélik meg, másrészt a hatásvizsgálatot végzők és felülvizsgálók tapasztalaton nyugvó megítélésétől függ.

Ez a típusú megközelítés a közvetlen hatásterületen, azaz helyben, a közvetlenül jól érzékelhető hatásokra koncentrál, s nem - vagy csak kis mértékben törődik azzal -, hogy a jelentős hatásokat kiváltó hatótényezőket más területekre (többnyire a globális környezetbe) exportálja, vagy más környezeti elemekre terheli.

Ezt, a rendszerszemléletet nélkülöző, gondolkodást és gyakorlatot, addig lehetett büntetlenül folytatni, amíg a globális környezetben szétterhelt "jelentéktelen" hatások nem összegződtek, s hatottak vissza a "tisztán tartott" környezetre. A visszahatás, szemben az egy-egy környezeti elem jó minőségét biztosító ideiglenes hatással, univerzális, azaz minden ökológiai feltételt érint, s így visszahat az emberi tevékenységek környezeti kereteire is. A legaktuálisabb példa a biológiai sokféleség megváltozását előidéző globális klímaváltozás, amely a külön-külön jelentéktelennek ítélt, helyi közvetlen problémát nem okozó üvegházhatású gáz kibocsátásából adódott össze. Ugyancsak jelentéktelennek vélhető volt egy-egy dezodoros palackból kiáramló CFC, míg összeadódva az ózonréteg károsodásához vezetett.

Szennyvíztisztítás: a helyi problémák átterhelése a globális térre, az erőforrásokra.

A szennyvíztisztítás célkitűzése, hogy egy adott területen megszüntessük a talaj, s ezáltal a talajvíz szennyező anyagokkal történő terhelését. Ennek érdekében az adott területről elvezetjük a szennyvizet, összegyűjtjük, majd azt semlegesítve, "ártalmatlan" állapotba hozva, kibocsátjuk a környezetbe. A művelet haszna, hogy a kérdéses földrajzi helyen mentesítjük a talajt a szennyezéstől, azaz egy jelentősnek ítélt környezeti hatást szüntetünk meg.

A műveletet mindenki környezetvédő tettként értékeli, s komoly forrásokat áldoz a társadalom a probléma megoldására. Ám, míg helyben a befektetések haszna kétségtelennek tűnik, senki sem számol azzal, hogy a mű telepítése, üzemeltetése, majd felszámolása milyen környezeti terheket, s mely földrajzi helyeken, ró a környezetre.

A létesítéshez ki kell ásni a csatorna árkát, le kell fektetni a csöveket, majd be kell azokat temetni. A csöveket le kell gyártani, a gyártáshoz, ki kell termelni az alapanyagot. A kitermelés egy távoli helyen, valahol a globális térben történik, majd az alapanyag szállítása után pl., egy vegyi gyárban köt ki. Ott elkészül az alapanyag, majd a cső. Természetesen mind a kitermelés, mind a szállítás, mind a gyártás energiát, azaz erőforrásokat igényel. Minden egyes művelet, amikor hozzányúlunk ezekhez az erőforrásokhoz környezeti kibocsátással és terület-igénybevétellel fog járni. Jól látható, hogy milyen illúzió arról beszélni, hogy az erőforrás felhasználás elválasztható a tér-felhasználástól, vagy a környezet terhelésétől. Ha felrajzoltuk a fenti művelet hatástérképét, sorra vettük, hogy hol, milyen környezeti terheléseket hoztunk létre, akkor helyezzük ezeket a mérleg másik serpenyőjébe. (A közvetlenül nem látható környezeti terheléseket virtuális környezeti terhelésnek nevezzük, vagy ökológiai hátizsákként is szoktuk emlegetni.). Természetesen, a létesítés során könyveljük el a kisebb környezeti terhelést. Az üzemeltetés folyamatos, a mű amortizációjáig tart. A szivattyúk üzemeltetése, az anyagok mozgatása, a járulékos anyagok bevitele, a végtermékek elhelyezése, stb., mind-mind energia befektetést igényel. Miközben a valóságban nem történik más, csak a probléma egy másik helyen jelentkezik; amit összegyűjtöttünk valahonnan, azt most szét kell terhelnünk a globális térbe. A mű felszámolása is a környezetet fogja terhelni. A szétszerelés, vagy helyben hagyás, a keletkező hulladékok kezelése, stb., csak újabb környezeti terhelések árán lehetséges.

Más logikában, a klasszikus környezeti megközelítés logikájában sem fogunk jobb képet kapni a folyamatról. Ha a víz jó minőségét akarjuk megoldani, mert a víztisztasággal megbízott szakemberek ezt kapták feladatul, akkor előző fejtegetésünk értelmében más környezeti "elemeket" fogunk megterhelni. S valóban: a szennyvíztisztítás mikroorganizmusokat hív segítségül a szerves anyag lebontásához, a nitrogén tartalmú karbamidból, például ennek során, nitrogén, dinitrogén oxid, metán és széndioxid fog keletkezni. Ebből három gáz található az üvegházhatást fokozó gázok listáján. A "tisztítás" közben keletkezett szennyvíziszap elhelyezése vagy a talajt, vagy a levegőt, vagy a vizet fogja megterhelni, mert akármilyen "ártalmatlanítást is választunk, nem tehetünk mást, mint körbejáratjuk a problémát az interaktív környezeti rendszerben. Az elégetett szennyvíziszap égéstermékei a talajba és a levegőbe kerülnek, onnan a vízbe és talajba, majd újra a levegőbe. Miközben a szennyező anyagoktól nem igazán tudunk megszabadulni, csak állandó szabadenergia felhasználással újabb és újabb környezeti forrásokat vonunk be.

Gondoljuk végig, hogy a szennyvíztisztítás mire vonatkozik? Főleg a szerves nitrogén és részben a foszfor átalakítására. De mi van azokkal a szennyező anyagokkal, amelyek nem bomlanak maguktól ártalmatlan anyagokká? Mi van a nehézfémekkel, a perzisztens kémiai anyagokkal? Közismert példa a szintetikus fogamzásgátlók megjelenése a földi vízkörzésben, amelyek alig ötven év alatt bújtak ki a kontrollálhatóság alól, s ma kimérhetők a világ bármely részén. Ki gondolta volna, hogy fél évszázaddal ezelőtt, s ki képes felmérni mindezek jövőbeli hatását?

Más sarokpontból is elindulhatunk, hogy belássuk cselekedetünk környezeti hatását. Az entrópia törvényéből kiindulva tudhatjuk, hogy bármilyen természeti, vagy ember által működtetett folyamat nem hozhat létre több, csak kevesebb értéket, mint amennyit a környezetből feláldozott. Másként megfogalmazva egy-egy rendszer rendezése érdekében több szabadenergiát kell felhasználnunk a környezetből, mint amennyi a rendezett rendszer szabadenergia nyeresége. A kérdés inkább az, hogy mennyi értéket kellett feláldozni az értékmentésnek tekintett folyamatban? Mivel az un. virtuális környezeti terhek nem pontosan feltérképezhetők, s összegezhetők, ezért erre csak elméleti válasz létezik: több terhet állítunk elő, mint amennyit megoldunk.

Természetesen a szennyvíztisztítás gazdasági és társadalmi összefüggéseit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. A szennyvízkezelés fogyasztói oldala fizet a gazdaság szereplőinek a beruházásért, s üzemeltetésért, s természetesen kifizeti a tőketulajdonosoknak járó hasznot is. A fizetségből részesül a költségvetés is. A fogyasztóknak elő kell teremteni a fizetni valók fedezetét, amelyet nyilván munkával fognak megteremteni. A munkavégzés közvetve, vagy közvetlenül környezeti erőforrásokat vesz igénybe, s terheléseket hoz létre. A tőketulajdonos a hasznot újabb beruházásba forgatja, amelyből növekedés lesz, s ennek kapcsán újabb erőforrás használat, s környezet terhelés. Az állam az újraelosztás rendszerén keresztül szintén a növekedést fogja támogatni, amely újabb környezeti terheléseket hoz létre. Összességében azt látjuk, hogy az egész rendszer közvetlen és közvetett hatásaival is a környezetet terheli, belőle valósul meg. A társadalom teherviselői fizetnek a szolgáltatásért, s végül minden létrejövő negatív externáliáért is ők fizetnek. Aki maradéktalanul jól jár, a tőketulajdonos. Vagyis a szennyvíztisztításból is levezethető a társadalmi polarizáció, s a fenntarthatatlan világ.

Biomassza: átterhelés az erőforrásokról a térre

Az erőforrások korlátosságára a Római Klub első jelentése, "A növekedés határai", hívta fel a figyelmet. A politika igyekezett a jelentést a szőnyeg alá söpörni, de mostanra világossá vált, hogy a túl sok erőforrás fogyasztása nemcsak kimerülésük okán fenyegető, hanem a túlzott használat összekapcsolódik a környezet minőségével. Ezért a nem megújuló erőforrások felhasználását a belőlük kibocsátott szennyezők is korlátozzák (pl. ÜHG gázok). Elkerülhetetlen tehát, hogy gondolkodjunk helyettesítésükről.

A helyettesítés egyik célterülete a biomassza. Bár még csak az elején járunk a törekvéseknek, máris látható, hogy a "gyógyszer van olyan rossz, mint a betegség". A biomassza, kis energiasűrűségben fordul elő, tehát viszonylag nagy területről kell összegyűjteni a szerves anyagot, hogy a kívánt sűrűségben rendelkezésre álljon. A fosszilis tüzelőanyagoknak azért nagyobb az energia sűrűsége, mivel sok évezreden, akár évmillión keresztül formálódtak. Az olajról, gázról, szénről elmondhatjuk hogy tér-idő sűrítmények, s ezért nagyobb az energia sűrűségük.

A biomassza kis energiasűrűsége miatt elkerülhetetlen, hogy nagy mennyiségű teret vegyünk igénybe, ha helyettesíteni akarjuk hagyományos, fosszilis energiahordozóinkat.

Nem kétséges, hogy a biomassza felhasználására irányuló törekvések legtámadhatóbb pontja a terület adta lehetőségek szűkössége. A területi kérdésekhez jó néhány más probléma is kapcsolódik, mint pl. az élelmiszerellátás biztonsága, a Föld maradék természetes ökoszisztémáinak sorsa.

Ugyan jó néhány éve már, hogy felhívták a területi korlátokra a figyelmet, ám sem a környezetvédők, sem az új üzleti lehetőségekért éhezők nem akarták, sőt a mai napig nem akarják tudomásul venni a makacs tényeket. A kérdés akkor került jobban az érdeklődés középpontjában, amikor 2005 februárjában, George Monbiot, a Guardian újságírója az Európai Szociális Fórumon kirohant a biodízel ellen, majd a Guardianben is cikket jelentetett meg a témában, "Ki lakjon jól: az autó vagy az ember?" címmel (Guardian, 2004. nov. 22.). Véleménye szerint a bioüzemanyagokra való átállás humanitárius és környezeti katasztrófához vezetne. Az EU elképzeléseit, amely szerint 2010-re az üzemanyagok 5.75%-ka helyettesíthető lenne biológiai eredetű üzemanyagokkal, az Egyesült Királyság példájával kérdőjelezte meg.

"Az Egyesült Királyságban a közúti közlekedés évente 37,6 millió tonna kőolajterméket emészt fel. A legtermékenyebb növényiolaj-forrás, mely ebben az országban termeszthető, a repce. Az évi átlagos terméshozam hektáronként 3-3,5 tonna. Egy tonna repcemagból 415 kiló biodízelt lehet előállítani, így egy hektár termőföldön átlagosan 1,45 tonna üzemanyagot lehetne termelni. Másként megfogalmazva: ahhoz, hogy a kocsikat, buszokat és teherautókat biodízellel üzemeltessük, 25,9 millió hektárnyi termőföldre lenne szükség. Az Egyesült Királyságban azonban mindössze 5,7 millió hektár művelhető földterület található. A környezetbarát üzemanyagokra való átálláshoz négy és félszer ennyi termőfölddel kéne rendelkeznünk. Még az EU szerényebb - mindössze 20%-os - célkitűzése is felemésztené szinte az összes termőföldünket."

További példák tucatjai hozhatók. A Föld Barátai által kialakított véleményben is találunk ilyeneket. Pl."Spanyolországban évente 27 milliárd liter dízelt fogyasztanak évente. A 2010-ig megkívánt 5.75%-kos helyettesítés biodízellel, évi 1,350 millió liter biodízel termelését igényelné. 1200 liter hektáronkénti hozammal számolva egy millió hektár földterületre lenne szükség, amely a termékeny területek 5.5%-ka. Ehhez még hozzá kellene a benzin helyettesítéséhez szükséges etanol termelésére fordítandó területet." 

"Németországban is hasonló a helyzet, a 2010-es célok teljesítéséhez 2 millió hektárra lenne szükség a két millió tonna biodízel előállításához. Erre nincs elegendő földterület. Manapság a megtermelt 1.5 millió tonna biodízelhez szükséges nyersanyag Franciaországból származik."

"Az USÁ-ban rosszabb a helyzet. Ahhoz, hogy a benzint kukoricából származó etanollal helyettesítsék a teljes földterület sem lenne elegendő." Az USA teljes üzemanyag fogyasztása évente 518 milliárd liter.

Magyarországon a jelenlegi üzemanyag fogyasztási igényt (2005-ben 2 MD liter benzint, s 2.8 MD liter gázolaj) a teljes kukorica (1,34 millió hektár) és búzatermő (1.13 millió hektár 2005-ben) területet figyelembe véve, kb. 2 millió hektáron lehetne kielégíteni a bioetanol igényt, s még kb. ugyanennyi termőterületet kellene igénybe venni a biodízel szükségletek kielégítéséhez. Ez már megközelíti az ország jelenlegi szántóföldi területét (4 509 ezer hektár), s akkor még nem termeltünk élelmiszert.

A terület-felhasználással kapcsolatos probléma abban csúcsosodik ki, hogy több, egymással vetélkedő felhasználási igény jelenik meg. Tegyük fel, hogy idehaza 1 millió hektár szántóterület szabadítható fel biomassza termesztés céljára. Ám ugyanezen területen szeretnének villamos-energia előállítás céljából energiafüvet, energiaerdőt termelni, cukorrépát, kukoricát etanolnak, repcét biodízelnek, stb.  

Szintén Monbiot hívta fel arra a figyelmet, hogy a vetélkedés túlmutat a biomassza termelési opciókon, a megújuló energiaforrások termelése a valóságban az élelmiszertermeléssel és a természetvédelmi célú területhasználattal vetélkedik, más terület-felhasználási módok mellett. Az energiaétvágy fokozódása, és a szűkülő fosszilis energiakínálat, valamint a félreértelmezett környezetpolitikai célkitűzések már a jelen pillanatban, az olcsó fosszilis tüzelőanyagok rendelkezésre állásánál is, rákényszerítették az embereket a biomassza termelésre.

Nem nehéz kitalálni, hogy ennek a területhasználati vetélkedésnek először a természetes ökoszisztémák esnek áldozatul, majd pedig az élelmiszer alapanyag termelés. Ezen a téren is, mint más európai környezetjavítási szándékok esetében történt, a környezeti terhek harmadik világra történő áthárítása valósul meg. Mivel kevés, jogilag védett természetes ökoszisztéma áll rendelkezésre a Közösség országaiban, ezért az élelmiszer és energiacélú alapanyag-termelésnek osztoznia kell a földterületen. A logikus osztozkodás az az, hogy a jelenlegi túltermelést helyettesítik energetikai célú termesztéssel. Ezek a készletek azonban messze nem elegendőek a még csak kezdeti környezetpolitikai célok eléréséhez, ezért nyilván a külföldi beszerzés felé kell fordulni. Ez azért is logikusabb, mert a déli országok termőhelyi adottságai miatt ott találhatók a nagyobb kihozatali potenciával rendelkező megújuló energetikai alapanyagok.

A szójabab, cukornád ültetvények a dél-amerikai országokban, a pálmaültetvények Indonéziában, s más délnyugat-ázsiai és afrikai országokban, eddig is a fő okát képezték a trópusi erdők degradációjának. Pl. Malajziában, 1985 és 2000 között, a pálmaültetvények az erdőirtások 87%-ért voltak felelősek.

A bioüzemanyagok belföldi termelésének rohamos növekedése miatt az EU vált a világ legnagyobb növényolaj- és zsiradék importőrévé. A legnagyobb importtétel a pálmaolaj. Az európai exportra számító országokban az őserdőt nagy iramban szorítják vissza az olajpálma-ültetvények javára. Az erdők felégetése és mocsarak lecsapolása metán és szén-dioxid-kibocsátással jár. 2006-ban a Wetland International jelentése szerint Indonézia a világ harmadik legnagyobb széndioxid kibocsátójává vált, mivel csak a tőzeglápok lecsapolása és öngyulladása következtében több mint 2 milliárd tonna szén került az atmoszférába. Elég paradox mindez, hiszen a bioüzemanyagok felhasználása mellett éppen az ÜHG kibocsátás mérséklése volt az egyik erős érv.

Természetesen az őserdők irtásának más járulékos hatásai is vannak, mint amelyen a talaj eróziója, az emberi életet is veszélyeztető földcsuszamlások, árvizek, vagy annak a biológiai sokféleségnek a pusztulása, amelyet az Unió 2010-re szeretne megállítani. Hasonló a helyzet Brazíliában is, az etanol vonatkozásában, ahol az erdők a cukornád ültetvények előretörése miatt pusztulnak.

Környezeti szempontból a növekvő területéhség, s ennek következtében a természetes élőhelyek pusztulása mellett a másik veszély a mező és erdőgazdálkodás intenzitásának további növekedése. Szaklapokban egymást túllicitáló terméseredményekről, energia-kihozatalokról, s egyre jobb energiamérlegekről olvashatunk. A természetes erdő szerény energiaprodukcióját tízszeresére növelik az energia célú faültetvények, termesztett haszonnövényeink produkcióját is tovább kell növelni a jobb termésátlagok, a magasabb gazdaságosság érdekében.

Természetesen egy adott termőhely, egy adott életközösség az éppen fennálló ökológiai körülményeknek megfelelő produkciókkal szolgálhat csak, s külső energia-befektetésre van szükség ahhoz, hogy a produkció nőjön. Nemcsak a közvetlen energia költségek, mint gépi munka energiafelhasználása, de az egész termesztési folyamat is közvetlen, vagy közvetett energia-befektetéssel jár. Az öntözővíz, a műtrágya, a növényvédő-szer, a szállítás, stb., mind energiát testesít meg, s természetesen minden kibocsátás is környezeti terhelést jelent.

További lehetőség a terméseredmények fokozására a növények genetikai képességének kihasználása, a növénynemesítés, legújabban a génkészlet mesterséges módosítása géntechnológiai eljárásokkal. Többen is abban bíznak, hogy a jelenlegi produkciók a tulajdonságok javításával növelhetők a biotechnológia által. A biotechnológiai ipar képviselői áttörési területként értékelik a bioüzemanyagok adta lehetőségeket, hiszen az emberek táplálkozási célra ellenzik a génmódosított szervezetek felhasználását. Ez az ellenállás megtörhet akkor, ha a módosított szervezeteket energiacélú termesztésre vetik be. Ha nem kell megküzdeni a lakosság elutasító magatartásával, akkor már csak néhány, a természetes sokféleségért aggódó környezetvédőt véleményét kell félresöpörni, s szabad az út a kibocsátás előtt.

A biomassza felhasználás számos társadalmi konfliktus lehetőségét is magába hordozza. Ha nem marad bevonható termőföld - jelenleg a szárazföldi területek egynegyede mezőgazdasági művelés alatt áll - akkor megkezdődhet a vetélkedés az élelmiszeripari és energetikai célú alapanyag-termelés között, ezáltal azok között, akik csak a létfenntartási szükségleteiket szeretnék kielégíteni, illetve akik nemcsak jóllakni képesek, de autójukat is feltankolni. Nem kétséges, hogy melyik érdekcsoport képes érdekeit érvényesíteni, illetve mindezt megfizetni. A társadalmi polarizáció, tehát még a biomassza termelés okán is nőhet, mégpedig jelentősen. Monbiot írásának címe pontosan erre utal: Ki lakjon jól? Az ember vagy az autó.

A szegényekre leselkedő veszély nemcsak az élelmiszer szűkösségében, hanem az élelmiszerárak jelentős növekedésében is megnyilvánulhat. Az energetikai célú növényi termékek iránti keresletfokozódás, már ebben a kezdeti stádiumban is érezteti árfelhajtó hatását. Már most érzékelhető, hogy világszerte emelkedhet a cukor, a szója-és pálmaolaj ára amiatt, hogy növekszik a kereslet a bioüzemanyagok iránt.

Újra csak odáig jutottunk, hogy az okozatokra irányuló "megoldás" csak kiterjeszti a problémát, a biomassza felhasználás kapcsán még több társadalmi feszültség és környezeti terhelés jöhet létre.

Átterhelések a fejlett és fejlődő világ között

Az Európai Unió és az OECD országok szeretnek fejlett környezetpolitikájukkal dicsekedni, s elmaradottnak ítélik azokat az országokat, ahol a környezeti szabályozás nem alakult ki. Elterjedt az a nézet is, hogy a fejlett technológiákkal rendelkező országoknak a gazdasági növekedés egységeire vetítve kevesebb természeti erőforrásra van szükségük, mint az iparosodás korai fázisában levő országoknak, azaz gazdaságuk sokkal hatékonyabb az energiafelhasználásban, anyagfelhasználásban, vagy éppen kevesebb környezeti kibocsátással termel többet. Ezt látszik alátámasztani, hogy számos európai országban az utóbbi években a gazdaság nagyobb ütemben nőtt, mint az erőforrások használata. Az Unió gazdasága az 1980-as évek óta majdnem 50%-kal nőtt, míg az energia és megújuló, illetve nem megújuló erőforrás-használat többé-kevésbé állandó maradt. Ez sokak szerint azt jelenti, hogy megtörtént az erőforrás- és energiafogyasztás és a gazdasági növekedés relatív szétválasztása.

Ezek az állítások az igazság egyik felét tartalmazzák csak. A fejlett országokban valóban nőtt a hatékonyság (ld. táblázat), évente átlagban 1.1%-al. Ugyanakkor a hatékonyság növekedése nem jelentette, hogy az energiafelhasználás teljes volumene is csökkenjen, inkább enyhén nőtt. Fontos megjegyezni, hogy a népesség is nőtt közben.

Az ilyen és hasonló számokkal azonban az a probléma, hogy nem tudjuk, hogy az egyik, vagy másik ország mennyi anyag és energia intenzív gazdasági tevékenységet telepített ki határain túlra. Ha valaki, pl. otthon termeli ki a szenet, s abból elektromos energiát állít elő, akkor ennek a környezeti terhei, az erőforrás-felhasználás és kibocsátás tekintetésben is otthon jelentkeznek. Ha valaki importálja az elektromos áramot, vagy akár csak az energia hordozót, akkor vagy a teljes, vagy az energiahordozó kitermelésére eső virtuális környezeti terhelés (ld. virtuális környezeti teher) országhatárain kívül marad. A határokon kívül maradó energia, anyagfelhasználás, vagy környezeti kibocsátást nem odahaza fogják elszámolni, azaz látszólag nem terheli az illető ország ökológiai számláját. Annál inkább az exportáló ország környezeti mutatóiban fog megnyilvánulni.

Ha a fejlett világ kihelyezi az anyag és energiaigényes, környezetterhelő termelési tevékenységeket a fejlődő világba, s mint tudjuk a tőke allokáció ezt nagyon is lehetővé teszi, akkor tetszeleghet a környezetről gondoskodó szerepben. Ráadásul azt a látszatot keltik, mintha túljutottak volna az ipari társadalmak korán, elérve az iparosodás utáni növekedés szakaszát, ahol szerkezeti átmenet történik a szolgáltatás-központú, tudásalapú gazdaság felé. Mindez akkor lenne valós, ha nem igényelnék a máshol kitermelt energiát, nyersanyagot, vagy energia intenzív, környezetszennyező alapanyagokat, vagy termékeket.

Az igazság tehát az, hogy szó sincs a GDP és erőforrás-felhasználás, vagy környezetterhelés szétválásáról, abszolút értelemben Európa nem használ kevesebb nyersanyagot, csak egyre növekvő mértékben támaszkodik a másutt kitermelt erőforrásokra. A hazai termelés behozatallal való helyettesítése csökkenti az európai környezetterhelést, és összességében számítva relatív szétválasztást eredményez. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy az erőforrás-kitermeléssel járó környezetterhelés az árucikk származási helyén történik.

Tehát mikor az európai termelés és szolgáltatás behozott nyersanyag-erőforrásokat használ, környezeti átterhelés jön létre. Az okozott kárt tovább fokozza, hogy az exportáló országokban gyakran alacsonyabb szintűek a társadalmi és környezeti előírások, mint Európában. Ez azt jelenti, hogy globálisan több környezeti teher keletkezik az átterhelés kapcsán, hiszen, ha egy magas technológiai kultúrájú országban, szigorú környezeti szabályozás mellett valósulna meg a termelés, akkor annak kevesebb lenne a környezeti terhe, ahhoz képest, hogy alacsony hatékonysággal, környezeti megszorítások nélkül állítanak elő valamit.

A környezeti terhek áthelyezésének szociális kapcsolódása itt is egyértelmű, a negatív externáliákat előnyösebb a szegény országok társadalmával megfizettetni.

Mivel a környezeti rendszerek szerkezete és működése nem szétválasztható, azért a környezeti rendszerek lerontása, egyszerre történik a szerkezet és működés irányából. A környezeti rendszerek szerkezetét az által változtatja meg az ember, hogy átalakítja a természetes térszerkezetet (élőhelyek átalakítása), vagy bizonyos szerkezeti elemeket egyszerűen eltávolít (erőforrások kitermelése, toxikus hatású kibocsátások), átalakít, vagy áthelyez. A térszerkezet átalakítása más szerkezeti elemek átalakításával is jár, fajok pusztulnak ki, vagy megváltozik az elterjedésük.

A szerkezeti változások természetesen a működés változásával járnak. Ha megváltoztatjuk a szerkezetet, megváltoznak a szerkezeti elemek közötti interakciók, s ennek következményeként változik meg a működés. Aktuális példa az éghajlatváltozás. A fosszilis tüzelőanyagok mobilizációja, s a belőlük származó üvegházhatású gázok megfelelő nyelő kapacitások hiányában a légkörben halmozódnak fel, s annak összetételét (szerkezetét) megváltoztatják. Ennek következménye a működés megváltozása, a nagyobb üvegház hatás.

Egy másik aktuális kérdés a biológiai sokféleség pusztulása. Ha megváltoztatjuk a tér szerkezetét, pl. infrastruktúrákkal, településekkel, iparterületekkel, mezőgazdasági kultúrákkal szabdaljuk fel a természetes térszerkezetet, akkor annak a funkciója is változni fog. A természetes élőhelyek koherenciájának megszűnése sérti az ökológiai hálózatot, s ennek következtében az nem tudja teljesíteni funkcióját, nevezetesen a fajok elterjedésének, génkicserélődésének, s ezáltal fennmaradásának esélye sérül. A térszerkezeti változások a faji összetétel megváltozását is magukkal hozzák, amely újabb funkciómódosulást okoz.

Globális léptékben bolygónk nagy, ám szintén nem elválasztható szférái kapcsolódnak össze szerkezetté, amelyek a biogeokémiai ciklusok működését eredményezik. A földtörténet során formálódó szerkezet finoman kiegyensúlyozott működést hozott létre, az anyag- és energia-áramlásokat térben és időben rendezte. Ebbe a finomra hangolt működésbe avatkozott be az ember, anélkül, hogy ismerte volna, ismerné a finom hangolás technikáját. Itt köszön vissza, hogy az embernek analitikus ismereti vannak, tudja, hogyan kell a szenet, olajt kibányászni, átalakítani, stb., de fogalma sincs, hogyan kell az anyag és energiahasználatot összehangolni a biokémiai ciklusok működésével. Itt is láthatjuk, hogy a rendszerszemlélet, a szintetizáló ismeretek hiánya okozza a problémát.

A rendszer szerkezetébe és működésébe történt durva beavatkozás következménye a biogeokémiai folyamatok megváltoztatása, amelynek sajnálatos eredménye, hogy a környezet eltartó-képessége csökken, s a környezeti erőforrások megújításának képessége nem tud lépést tartani a használat ütemével.

Az ember látván a szerkezeti változások hatására létrejött, számára nem kívánatos megváltozott működést, szeretné megőrizni, megvédeni, helyreállítani környezetét. Azaz bizonyos számára kívánatos állapotokat szeretne megőrizni. Pl. az éghajlat szokásos megnyilvánulásaihoz ragaszkodna, hiszen ezekhez a körülményekhez alkalmazkodott. Ugyancsak ragaszkodna bizonyos természetes területek, fajok fennmaradásához is. A probléma csupán annyi, ha egy rendszer szerkezetét megváltoztattuk, akkor az új szerkezet a működés változását is determinálta. Ha a rendszert szeretnénk a régi működésre kényszeríteni, azt teljes mértékben helyre kellene állítani szerkezetileg. Ez természetesen több oknál fogva is lehetetlen, hiszen nem ismerhetjük a rendszert magát, illetve a rendszernek mindig van egy külső környezete is, amely a rendszert ugyancsak változásra kényszeríti. Az viszont rendszerelméleti képtelenség, hogy egy rendszernek úgy őrizzük meg a régi működését, hogy csak bizonyos elemeit akarjuk megőrizni, míg a többi elemét őrült módon változatjuk.

A változásokkal szemben tehát a rendszerek szerkezet, s funkciója sem konzerválható. A változásokhoz való alkalmazkodás mechanizmusait az evolúció hangolta össze, s biztosította, hogy a külső változásokra a legjobb válaszok szülessenek. Az ember bátran, de tudatlanul nyúl bele ezekbe a folyamatokba, akadályozva az evolúció optimalizációs folyamatát. Minél tovább függetlenítjük látszólag az alrendszert a rendszertől, annál inkább sebezhetővé tesszük a valós változásoknak.

Fenntarthatónak akkor nevezzük a természeti erőforrások használatát, ha az erőforrások megújuló képességét nem haladja meg a használat üteme. A helyzetet árnyalja, hogy az erőforrások egy jelentős része emberi időléptékben nem újul meg, így ezek helyettesítéséről is gondoskodni kellene. 

A nem fenntartható erőforrás-használatnak számos hajtóereje van. Az egyik alapvető ok, hogy tudatosan nem foglalkozik az emberiség azzal, hogy gazdasági növekedésének ütemét hozzáigazítsa a környezet adta lehetőségekhez. Egyetlen terv sem méri fel az erőforrások készleteit, tartamos használatának lehetőségét. Az erőforrásokat nem tartjuk számon természeti tőkeként, s annak fogyásáról nem adunk számot. Így nem látjuk, hogy a gazdasági növekedés a természeti tőke fogyás árán történik.

A fenntarthatatlan erőforrás-használat alapvető oka a mértéktelen használat. A mértékkel történő használat addig állt fenn, amíg az erőforrásokat helyben használták fel. A helyi használat érdekeltté tette a közösséget az erőforrás megőrzésében, s mivel mindez saját környezetében valósult meg, ezért érzékenyen reagált a környezetnek okozott hatásokra is, igyekeztek azokat elkerülni.

A helyi erőforrásokkal való gondos bánásmód megszűntét párhuzamos folyamatok okozzák. A globalizálódott térben a mobilizáció és a tőkeallokáció lehetővé teszi, hogy a gazdaság ne csak a helyi erőforrásokra építsen, a gazdaság nem ökológiai, hanem piaci alapon dönti el az erőforrások felhasználásának helyét. Ennek következménye, hogy az erőforrások felhasználása kikerül a helyi közösségek kontrollja alól, továbbá a környezet negatív visszajelzéseit is csak akkor lehet már észlelni, amikor a hatásokon már lehetetlen változtatni. A legtöbb helyi közösség viszonya is megváltozott saját környezetéhez, az erőforrásért ígért pénzforrás lehetősége gazdagodást kínál az erőforrásért cserébe, a gazdagodásért, pedig feláldozzák környezetük értékeit, egyben a jövő fejlődési lehetőségeit is.

Az erőforrások globális hasznosításának lehetősége, az egyes erőforrás-felhasználási technikák globális elterjedése háttérbe szorította azokat az alacsony termelékenységű ismereteket, amelyek gazdaságilag nem voltak hatékonyak, de környezetileg kipróbáltak voltak. A globális használati kultúra így lassan lecseréli a helyi szerves kultúrát, a történelmi fejlődés során kialakult alkalmazkodott termelői és fogyasztói mintázatokat.

A mértéktelenségen nem képes segíteni a hatékonyság javulása sem. Ugyan folyamatosan nő az anyag és energiahatékonyság, a hatékonyság javulása azonban nem jelenti, hogy stagnálna, vagy mint arra szükség lenne, csökkenne az erőforrások felhasználásának összes mennyisége. A gazdaság növekedésének üteme, a nagyobb hatékonyság ellenére is, több és több erőforrást igényel.

A fenntarthatatlan erőforrás-használat másik oka minőségi ok, az erőforrás-használat módjában rejlik. Az ember éppen technika adta szabadságánál fogva képes arra, hogy olyan technikai rendszereket alkalmazzon, amelyek nem illeszthetők össze az adott környezeti rendszer adottságaival. Ilyenkor a környezeti rendszer ökológiai adottságainak megmásításával, a környezet átalakításával kísérletezik az ember. Természetesen kódolva van, hogy a természet erőinek csak ideig-óráig lehet ellenállni. Ebből a megközelítésből adódóan háromszor szenved veszteséget. Egyszer, amikor nem használja ki a természet adta ingyen kapacitásait, másodszor, amikor az átalakított rendszerek állapotba tartása érdekében energiát fektet be, harmadszor, amikor a létrehozott hatásokkal meg kell küzdeni. Nagyon szemléletes példa a folyók szabályozása, gátak közé terelése, s az ártéri gazdálkodás lecserélése a szántóföldi gazdálkodásra. Nyomában árvizek, belvizek, szikesedés, vízszintsüllyedés, a hagyományos ismeretek, fajták elvesztése, a természetes élővilág pusztulása következett be.

A fenntarthatatlan erőforrás-használathoz hozzájárul az is, hogy a természet nyújtotta gazdagság, sokszínűség nagyon szűk spektrumát használja fel csak az emberiség. Néhány kitüntetett növény és állatfaj túlzott használatára építi fel a gazdaságát, amely óhatatlanul a nagy méretek logikájához vezet. A kevésből sokat logikája meghatározza a területhasználat módját, pl. a mezőgazdálkodásban a monokultúrákat és nagy táblaméreteket. Mindezek elvezetnek a fajok pusztulásához, a térszerkezet további romlásához, a monokultúrák jelentette sebezhetőségig, pl. a kór és károkozók elszaporodásához, s az ellenük folytatott kémiai, genetikai harchoz, a kemizált, gépesített talajműveléshez, az alacsony élelmiszerminőséghez, a kisárutermelők mellőzéséhez, tönkretételéhez stb.

18. Melyek a fenntarthatatlan világ legfőbb jellemzői?