16. Hogyan jelenik meg a rendszerszemlélet hiánya a társadalmi igazságtalanságban?

A kiegyensúlyozatlanságok egyik fő oka a különböző társadalmi célok közötti rangsorállítás, a prioritások keresése. Ez szoros összefüggésben áll az okozatiság gyógyításával. A prioritások megadása a rendszerszemlélet hiányára utal. Már maga a többes szám is ellent mond a szó valós jelentésének, hiszen prioritás csak egy lehet. A tervezők azonban prioritásokat állítanak a társadalom elé, kiemelnek elemeket egy egységes rendszerből, felé és alárendelik őket egymásnak.

Problémáink azonban rendszerben léteznek, egymásból táplálkoznak. Az elmúlt évtizedek során mindig találtunk valamilyen elsőbbséget a nemzetközi politika szótárában is. Az éhínség, a túlnépesedés, a terrorizmus, újabban a globális éghajlatváltozás néhány ezek közül.

Prioritásokat azért keresnek, mert azt állítják, hogy egyszerre a világ összes problémája nem megoldható. Tehát állítsuk sorrendbe a problémákat, s szépen sorban, kezdjünk hozzá a megoldásukhoz. Persze elkerülhetetlen, hogy amikor prioritásokat állítunk, akkor ne sértsünk meg más területeket, ahol ez által jön létre probléma, amely egy idő után majd prioritás lesz, mert erősebbé válik, mint az előző prioritás, pontosan annak okán, hogy a prioritások miatt hanyagoltunk el más területeket.

Nagyon szemléletes példa a gazdaság elsőségének kiválasztása. Pl. a jóllét elérésének eszközeként a gazdasági növekedés kap elsőbbséget, ez válik a társadalom céljává. Ezt az a hit táplálja, hogy a gazdaság hozza létre azokat az anyagi eszközöket, amelyek a környezeti és társadalmi problémák megoldásához szükségesek. Ám a gazdaság nem működik függetlenül sem a társadalomtól, sem a természetes környezettől, ezért a gazdasági növekedés hajszolása közben sérülnek a társadalmi és környezeti érdekek. A környezet és maga a társadalom is eszközévé válik a gazdasági növekedés kiszolgálásának. Érdekes módon az a gazdaság hozza létre a problémákat, amelytől a források megteremtését várjuk a problémák megoldására. Sokkal egyszerűbb lenne a három érdeket egyszerre figyelembe venni, s akkor egy szerényebb kimenetelű gazdaság, kevesebb megoldandó problémát hagyna maga után.

Az elsőbbségek keresése, s találása kiegyensúlyozatlanságok láncolatát indítja el a társadalomban. A fenti példánkban az anyagi jólét elsősége miatt a gazdasági, társadalmi és környezeti értékek közötti egyensúly bomlik meg. De más összefüggésben ugyanez okozza a társadalmi jóllét elemeinek megbomlását is. A társadalmi jóllét számos feltétel együttes teljesüléséből áll össze, mint anyagi jólét, jó környezet minőség, egészség, biztonság, boldogság, szabadságjogok érvényesülése, stb. Ám, ha a szükséges feltételrendszerből kiemeljük az anyagi javak megszerzését, akkor az a környezet minőségének, szabadidőnknek, egészségünknek, emberi kapcsolatainknak, boldogságunknak, stb. kárára fog megvalósulni. A jólét (anyagi jólét), tehát nem azonos a jólléttel, amely egy komplex feltételrendszer, s amely nem teljesülhet, ha az elemei közötti arányok megbomlanak.

Ha az arányok megbomlanak, akkor nincsenek hiteles jólléti mutatóink sem, hiszen a mutatók csak bizonyos jólléti összetevőkre fognak koncentrálni. Ennek tipikus példája az egy főre jutó nemzeti termék, amely a gazdaság növekedését mutatja, de nem ad hiteles információt a társadalom jóllétéről. Mivel azonban a jóllétet az emberek összekapcsolták a gazdasági növekedéssel, elhiszik, hogy a GDP változása jelzi jóllétüket. A GDP-nek tulajdonított túlzott szerep rossz hatással van a társadalom helyes tudatára, gyengíti a rendszerszemléletű megközelítés képességét.

Ugyancsak az anyagi értékek, a pénz elsősége okozza például a város-vidék közötti különbségek létrejöttét is. A problémalánc itt is az értékválasztással indul. Anyagi boldogulást a nagy piacokon lehet elérni, ahol sok a fogyasztó, ahová érdemes termelni, s ahol érdemes eladni, szolgáltatni, mert sokan vannak. Az anyagi boldogulás jobb lehetősége ezért a városokba vonza az embereket, melynek következtében nő a városok fejlődési potenciálja. Ezzel párhuzamosan a vidék fejlődési potenciálja csökken, a kiüresedő piacokra nem érdemes termelni, hiszen nincs fogyasztó. A vidéki infrastruktúra fenntartása fajlagosan egyre költségesebbé válik, hiszen kevesebben osztoznak a költségeken. A folyamat eredményeként a jólléti mutatók más-más összetevői romlanak városban és vidéken. Városban javul az anyagi jólét megszerezhetősége, de a zsúfoltság miatt romlanak az egészséges élet környezeti feltételei, amely a pénzszerzéssel járó életmóddal együtt kikezdi az emberek egészségét, s társadalmi kapcsolatait.

A problémaspirálok természetesen ugyancsak összekapcsolódnak, egymásból táplálkoznak. Az előbb felvázolt térszerkezet, a bővülő nagyvárosok, zsugorodó kistelepülések meghatározzák az infrastruktúrát. A több városi ellátása és az általa termelt hulladék kijuttatása a városból, valamint a városokban növekvő embertömeg több szállítást, közlekedést eredményez. A zsúfoltság végül a közlekedés ellehetetlenüléséhez vezet, amelynek "megoldására" technikai válaszként újabb utakat, elkerülő utakat, más infrastrukturális elemeket létesítenek. Nyilvánvalóan ezzel csak újabb lehetőség nyílik a közlekedés bővülése előtt, amely újabb problémát szül, s újabb megoldásért kiállt.

Természetesen egyetlen prioritás sem választható szét a többi problémától, azoktól sem, amelyek nem kapnak elsőséget a megoldások között. Vajon mi köze a gazdaságnak adott elsőbbségnek, a globalizációhoz, a terrorizmushoz, az éhínséghez, a sivatagosodáshoz, a társadalmi igazságtalansághoz, az éghajlatváltozáshoz? Az, hogy mindegyik közös oka, hajtóereje, a gazdaságnak adott elsőbbség kapcsolja össze egy rendszerré a nevezett és meg nem nevezett problémákat.

A fenti probléma láncolat miatt elkerülhetetlen a prioritások időről időre történő átértékelése. Jelenleg is ilyen váltás zajlik, az éghajlatváltozás fenyegetése kikényszeríti, hogy az éghajlatváltozás kezelése váljon "prioritássá". Ebből érzékelhetjük, hogy prioritásokat már csak azért sem adhatunk, mert a változások kikényszerítik a korábbi prioritások átértékelését, ami ma prioritás volt, a saját maga okán válik másodlagossá, mert kitermelt egy még nála is fontosabb problémát (ld. probléma spirál).

A társadalmat a különféle érdekek kiegyensúlyozatlansága jellemzi. Hiányzik a jelen és jövő generációk, a helyi és globális, az egyéni és társadalmi, a csoport és társadalmi, a különböző országok érdekeinek kiegyensúlyozottsága, amelynek következtében társadalmi, és környezeti konfliktusok jönnek létre.

Az egyes társadalmakban, közösségekben, s a világon is jelen van az érdekegyeztetés, amely igyekszik a különböző érdekek kiegyensúlyozásra. Ezt szolgálná a demokrácia, s annak intézményrendszerei, vagy globális szinten a nemzetközi szervezetek, egyezmények, szerződések. Vannak azonban olyan kérdések, amelyeket nem lehet az érdekegyeztetéssel megoldani, vagy éppen a demokrácia intézményrendszere sem elég jó megválaszolásukhoz.

Mivel a fenntartható fejlődés nemzedékek közötti felelősséget igényel, ezért fontos, hogy a jelen nemzedékek korlátozzák magukat igényeiknek a megfogalmazásában. Ha a jelen nemzedékek érdekei igényekhez kötődnek, s nem szükségletekhez, s ezeket az igényeket semmi sem korlátozza, akkor a fenntarthatóság megvalósulása nem valószínű. A fenntarthatóság éppen ezért nem lehet alku kérdése, ahol az érdekegyeztetésben a jelen generációk a jövő generációk távollétének okán, saját maguk hasznára döntenek.

Ez a konfliktus nemcsak időben, de térben is működik. A terheket nemcsak a jövő generációknak, de a szomszédoknak is igyekszünk átadni, legyen ez egy országon, régión, vagy az egész világon belül. A "fejlett világ" országai a fejlődő világ olcsó természeti és emberi erőforrásain élősködnek, ezáltal oda helyezik át a környezeti és szociális terheket. A városok a vidék erőforrásait szívják el. Általánosan elterjedt, hogy a fejlett a fejletlen energiáiból táplálkozik. Jól szemlélteti mindezt az ökológiai lábnyom koncepciója, illetve az egyes országok ökológiai lábnyoma és tényleges ökológiai potenciálja között fennálló deficit.

A fenti két kérdésnek a megválaszolására nem elegendő garancia a jelenlegi demokratikus intézményrendszer. A többségi demokrácia szabályainak megfelelően kevés esély van arra, hogy a döntéshozásban a rövid távú, vagy helyi érdekeket képviselő többséggel szemben a hosszú távú, vagy globális érdekeket képviselő kisebbség követelései érvényesüljenek. A zöldek, antiglobalisták megítélése és társadalmi helyzete jól tükrözi ezt a megállapítást. Sajátos azonban, hogy ezekben az esetekben a kisebbség tulajdonképpen a többség érdekeit képviseli, csupán azok nem ismerték fel ezeket az érdekeket. A demokrácia ebben az esetben csak addig terjed, hogy a többség eltűri a kisebbség véleményét. Csak egy magasabb tudati szinten létező társadalom képes arra, hogy a látszólag ütköző, rövid-, s hosszú távú érdekeit képes legyen kiegyensúlyozni.

A helyzet még ennél is rosszabb az egyéni, vagy csoport érdekek társadalmi érdekek felé helyezése terén. Az érdekek egyeztetése itt már csak látszólagos, már általában olyan szereplők bevonásával történik, akik nincsenek a megfelelő információ, vagy tudatosság birtokában. Tegyük fel, hogy a demokrácia tökéletes intézményrendszer, s úgy is működik. Ám a társadalom a szocializációjának megfelelően viselkedik ebben az intézményrendszerben. Ha valakit a családjától kezdve az iskolán, a reklámokon keresztül a való világig arra szocializálnak, hogy a legfőbb érték az anyagi jólét, akkor egész kultúráját ez fogja meghatározni, az egyén önzését helyezi a közösség érdekei elé, a rövid távút a hosszú távú elé, stb. Egy rosszul szocializált társadalomtól nem lehet a szocializációjával ellentétes döntéseket várni, egy jó intézményrendszeren belül sem. Ezen, az un. kettős szocializáció sem képes javítani. Kettős szocializáción azt értjük, hogy a társadalom igyekszik helyes értékekre nevelni, de nem teremti meg a helyes értékek megélésének feltételeit. A követendő és követett értékek ezáltal szétválnak.

A politikusok, s a legtöbb ember is, elvben fontosnak tartja a környezet jó minőségét. A Riói Csúcson (ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferenciája, 1992) mindenki lelkesen üdvözölte a fenntarthatóság gondolatát, vagy az éghajlatvédelem, biológiai sokféleség megőrzésére tett intézkedéseket. A honatyák általában ellenszavazat nélkül elfogadják a magasztos környezeti és társadalmi deklarációkat, miközben a gyakorlatban minden megy tovább a maga pusztító útján. Egyéni viselkedésünk is nagyon hasonló. Közvélemény kutatások alkalmával szívesen rangsoroljuk előkelő helyre a környezeti érdekeket, de saját magunk alig, vagy nagyon kevés áldozat vállalására vagyunk hajlandók.

16.2. A fejlesztések elsőbbsége a fejlődéssel szemben

Korunk válasza a fennálló problémákra a fejlesztés. A fejlesztéstől azt várjuk, hogy közvetlenül, s közvetve forrásokat termeljen a problémák megoldására. A fejlesztések ezért összekapcsolódnak a gazdasági növekedés vágyával, amelynek hajtóereje az anyagi jólét állandó növelése. A fejlesztők az elképzelések szintjén hangsúlyozzák, hogy a fejlesztések célterülete nemcsak a gazdaság, hanem pl. a jó környezetminőség, a tudás társadalmának a kialakítása, az emberi erőforrások fejlesztése, a versenyképesség javítása, az igazságosság, a biztonság megteremtése, s általában minden, amit célként illik felsorolni.

Az ilyen, s hasonló nagyra törő célokkal az a baj, hogy olyan elemek kerülnek egymás mellé, amelyek együtt aligha megvalósíthatók. Vajon össze fér-e a versenyképesség az igazságossággal, és a biztonsággal (a biztonságba beleértve a környezetbiztonságot is)?

Ahol verseny van, ott vannak győztesek, és vannak vesztesek. Ezért sem globális, sem területi, sem az egyes emberek, társadalmi csoportok dimenziójában igazságosságról, s igazságosság hiányában, biztonságról sem beszélhetünk. Nem kétséges, hogy a verseny hozzájárul a gazdasági növekedéshez, viszont az eddigi társadalmi és környezeti történések alapján igazolható, hogy ellene hat a fenntarthatóságnak.

Vizsgáljuk meg, hogy a verseny hogyan áll összefüggésben a manapság divatos célokkal, mint több munkahely, magasabb jövedelmek, élhető környezet, egészségesebb és hosszabb élet.

A tulajdonos versenyképességét a megszerezhető profit befolyásolja. A profit maximálása megköveteli a hatékonyságot. Ez nem engedi meg, hogy valaki is növelje adott termelési, szolgáltatási körben a munkaerő létszámát, sőt, mint a tapasztalatok bizonyítják, épp ellenkezőleg, a létszám állandó csökkentését igényli. Egy adott dolgozói kör magasabb jövedelme, ugyancsak a hatékonyság növelésével oldható meg. Ez lehet kevesebb dolgozói létszám, vagy hatékonyabb termelési eljárás, stb. A magasabb jövedelem, a több munkahely és a tulajdonos versenyképessége tehát ellentmondanak egymásnak. Valaki mondhatná, hogy a termelés hatékonyságának fokozása jó a környezet számára, hiszen a versenyképesség kikényszeríti a nagyobb ökohatékonyságot. Ez önmagában igaz, de nem igaz a rendszer egészére. Ha a több munkahely nem valósítható meg a meglévő foglalkoztatási létesítményen belül, akkor nincs más lehetőség, mint új munkahelyek teremtése. Minden ilyen új lépés, azonban új természeti erőforrásokat és környezeti teret vesz igénybe, azaz környezeti terhelést produkál. Amit nyerünk az ökohatékonyság növelésén, azt elveszítjük a sokasodó új terhelésen. A legmagasabb elérhető ökohatékonyság mellett is túlléphetjük környezeti rendszerünk eltartó és tűrőképességét. A versenyképesség és környezeti eltartó-képesség tehát az által is konfliktusba kerül, hogy a tulajdonos profitnövekedése újabb befektetést tesz lehetővé, hiszen annak éppen ez a célja.

A magasabb jövedelmek tekintetében a versenyképes tudású embereknek valóban több jövedelmük lesz, de ezzel csak a polarizáció nő, hiszen a versenyből lemaradtaknak jó, ha nem csökken a jövedelme. Belátható, hogy a profitszerzési hatékonyság ugyancsak szűk réteg számára teszi lehetővé a jövedelem tényleges növekedését.

A versennyel összefüggésben nehezen beszélhetünk egészségesebb és hosszabb életről, hiszen mind a győztesek, mind a vesztesek fokozott veszélynek vannak kitéve. A jóléttel asszociálódó életmód, következményeként súlyfelesleg, mozgásszervi, keringési betegségek, menedzser betegség, stressz, allergia, a jóléttel és szegénységgel egyaránt asszociálódó depresszió, illetve a szegénységgel társuló alultápláltság, ellátatlanság okoznak rossz életminőséget, alacsony várható élettartamot.

A verseny következtében növekvő társadalmi polarizáció fokozza a társadalmi bizonytalanságot, félelemhez, s erőszakhoz vezet, mind globális, mind helyi viszonylatban. A gazdagodás lehet, hogy fokozza a foglalkoztatottságot, pl. erősebb katonaság, több biztonsági személyzet kell a személyi biztonsághoz, ám minden ilyen teljesítménynövekedés csak a nagyobb kockázatokhoz és bizonytalansághoz vezet. Az együttműködő társadalmakban nem az erőszakszervezetek, hanem a társadalmi szolidaritás biztosítja a biztonságot.

A verseny szemben áll a fejlődésbeli különbségek kiegyenlítésének szándékával. Miközben a fejlesztés célja az egyes társadalmi rétegek közötti jövedelemkülönbségek enyhítése, a területi fejlettségbeli különbségek felszámolása, vagy éppen a tudáskülönbségek kiegyenlítése, addig maga a verseny járul hozzá ezeknek a szakadékoknak a növekedéséhez.

Verseny esetében területi kohézióról sem lehet beszélni. Ugyan lehet köz-, vagy magánpénzekből területi kiegyenlítést szolgáló forrásokat allokálni a leszakadt térségekbe, de nagyon jól látható, hogy a befektetett források visszatérülnek a nagyobb, versenyelőnybe lévő piacok irányába, s a hasznuk ott csapódik le. Pl. egy vidéki térségben megvalósuló fejlesztésre szánt források visszatérülnek azokhoz a vállalkozókhoz, akik versenyelőnybe vannak a tendereknél. Helyi termékek hiányában a források a külső piacon fognak vásárlóerőt biztosítani, a helyi emberek szakképzettségük miatt maradnak ki a fejlesztés forrásaiból. A fejlesztés természetétől függően, amennyiben pl. közösségi célú infrastruktúra jön létre, akkor annak üzemeltetési és fenntartási terheit viszont a helyi közösség viseli. Termelő beruházás esetén a haszon a tőketulajdonosnál csapódik le, a helyi emberek örülnek a bérmunkás státusznak.

Hasonlóan polarizál a tudás fejlesztésének törekvése is. A használható tudás megszerzéséért vetélkedő társadalomban lesz egy elit réteg, aki képes a tudás megszerzésére, de a másik póluson lévők tudását képtelenség olyan ütemben fejleszteni, hogy versenyezni tudjanak az előzőekkel. Természetesen a társadalom egyre nagyobb rétege reked kívül a tanulás lehetőségén is, így az ő tudásuk végképpen megreked. Így a tudás társadalmában szükségszerű a társadalom szétszakadása a tudás szempontjából is. Ezek a mechanizmusok egymásból táplálkoznak. A tudásban meglévő különbség fokozódása nyilván hozzájárul a jövedelemkülönbségek fokozódásához, s mindez rontja a szociális különbségeket, de áttételesen a környezet minőségét is.

A fenti, gyakorlati fejtegetésen túl látnunk kell azt is, hogy a fejlődés elvi megközelítésben is különbözik a fejlesztéstől. A fejlődés, azaz a környezethez való jobb alkalmazkodás képességének növelése, egyszerre követeli meg a megőrzést, s a fejlesztést. A változó környezethez való alkalmazkodásban egyaránt szükség van a már kialakult alkalmazkodási formákra, s természetesen az új, fejlesztett formákra is. Mindig a környezeti változások döntik el, hogy milyen a kettő aránya.

A természetes fejlődésben, az evolúcióban, a szelekció biztosítja a már alkalmazkodott formák megőrzését, amely a mutáció által létrehozott új formákból válogatja ki azokat, amelyek az éppen fennálló környezeti feltételeknek megfelelnek. A fejlődés irányítása, tehát a szabályozás (állapotban tartás), s a vezérlés (új állapotba való juttatás) között tart kvázi egyensúlyt, amelyet mindig a külső környezet változásai szabnak meg.

Ez hasonlóan folyik az emberi társadalomban is, a probléma csupán, hogy az emberi társadalom külső környezete a természet. A társadalom azonban úgy tesz, mintha attól független lenne, így a természet evolúciós órája, s a társadalom fejlődési órája másként jár. Ebből az aszinkronból következik, hogy a természetes rendszerhez való kényszeralkalmazkodásban túl sok új fejlesztés bizonyul majd időben fölöslegesnek, mi több magas kockázatúnak, míg ezzel egy időben hiányozni fognak azok az alkalmazkodott formák (kultúrák, ismeretek, társadalmi formák, fajok, fajták, stb.), amelyeket túlzottan hamar áldoztak fel a fejlesztések érdekében.

Világosan látni kell, hogy a fejlődéshez egyszerre van szükség konzervatív, megőrző, és fejlesztő, progresszív cselekedetekre, s ezek bölcs arányának megtalálása azért fontos, hogy a fejlesztésekkel ne okozzunk fölösleges kockázatokat, társadalmi, környezeti problémákat. Az erőltetett fejlesztések tehát nem szükségszerűen vezetnek fejlődéshez, de törvényszerűen vezetnek konfliktusokhoz.

16.3. A kölcsönös nagylelkűség felbomlása, s lecserélése szolgáltatásokra

Minden közösség alapvető összetartó ereje a közösség tagjai között fennálló szolidaritás, amely a kölcsönös nagylelkűségre épül. A kölcsönös nagylelkűség nem egy eleve meglévő magas erkölcsiségből származott, hanem az együttélés kényszeréből, amely azonban egy magas erkölcsiséget erősített meg. A közösségben jelenlévő, ráadásul az életkorral változó képességek különbözősége, a közvetlen környezethez való közös alkalmazkodás kényszere a közösség egymásrautaltságát jelentette. Ezek a kényszerek egyaránt növelték a közösség belső kohézióját, s finomították a környezethez való jobb alkalmazkodást, ezek következtében kiegyensúlyozott fejlődést eredményeztek.

A kölcsönös nagylelkűség által összetartott közösségeket külső kényszerek térítettek el ebből a létformából. Ezek lehettek erőszakos külső behatások más kultúrák által, vagy más kultúrák nem erőszakos, de átalakító hatásai. A kölcsönösség akkor bomlik meg, amikor a közösségből egyesek képesek mások fölé kerekedni, mert valamilyen külső erőforráshoz, támogatáshoz, tudáshoz, vagy technikai eszközhöz jutnak, amely a kölcsönösségen nyugvó társadalomban hatalmat biztosít a számukra (ld. erkölcs és tudás szétválása fejezet). A kölcsönösség helyébe lépő pénz, s annak természete is erősíti az individualizációt, azt az érzést, hogy valaki, az általa birtokolt tudás, technika, pénz, stb. birtokában képes mások nélkül, a közösség nélkül is boldogulni. Ha mégis szüksége van másokra, akkor az általa birtokolt előnyökkel képes másokat szolgálatába kényszeríteni.

A történelmen keresztül formálódó folyamatban a kölcsönös nagylelkűséget lassan felváltották a közösség tagjai között pénz közvetítésével cserélődő szolgáltatások; a közösség tagjainak egymásrautaltsága úgy alakult át, hogy egymásra a szolgáltatások fogyasztóiként vagyunk utalva. A pénzen keresztül bonyolódó csere azonban személytelenné vált, s személyességének lehetősége a globalizációban még jobban csökken. Fogalmunk sincs arról, hogy a hipermarketek polcain sorakozó áruk honnan származnak, kiknek a munkája hozta őket létre, hogyan néz ki az a környezet, ahonnan vétettek, milyen emberi érzések kapcsolódnak mindehhez. Mivel személytelenek, nem hordoznak személyes üzeneteket, s nem erősítenek meg értékeket sem. Egy gépies, mechanikus kapcsolatrendszer alakul ki, amelyben elvész a tisztelet a két alkotóval, a természettel és az emberrel szemben.

A kölcsönös nagylelkűség a tömeges életformában végleg megbomlik, a szolidaritás fennálló intézményrendszerei, mint pl. társadalom, vagy nyugdíjbiztosítási rendszerek, nem képesek a személyesség hiányát pótolni. Az emberek úgy érzik (azok is, akik nem befizetői a rendszereknek), hogy nekik automatikusan jár egy szolgáltatás. Azt viszont nem látják, hogy kik azok, akik jótállnak értük. Az ilyen személytelen rendszerek nem alkalmasak a szolidaritás érzésének fejlesztésére, s éppen ezért fenntartásuk támadhatóvá válik.

A helyettünk "gondoskodó" nagy rendszerek azonban képtelenek ellátni a funkciójukat. Egyrészt egyre több feladat adódik a probléma spirál következtében, másrészt csökken a teherviselők száma, s fizetési hajlandósága. A közös "gondoskodás" rendszeréből dezertálnak azok, akik anyagilag tehetik, s mások gondoskodó szolgáltatásait képesek megfizetni.

A kölcsönös nagylelkűség közösségében, s ennek részeként a funkcionáló családban, helye volt egy idős embernek, nem kellett, hogy feleslegesnek érezze magát. Volt helye és dolga a közösségben, ha fizikailag tehetetlenné vált, még szükség lehetett a bölcsességére. Tehetetlensége esetén a kölcsönös nagylelkűség alapján számíthatott a közösség gondoskodására. Sem fizikailag, sem lelkileg nem kellett a közösségből kitaszítottnak, fölöslegesnek, hátráltatónak éreznie magát.

A pénzért vehető gondoskodás társadalmában, legfeljebb a fizikai gondoskodás vehető meg, a lelki gondoskodást nem lehet a családon, a közösségen kívül megvalósítani, a valahova tartozás érzése ugyanis pénzzel nem megszerezhető. A versengő társadalomban mindenki rohan a pénz után, hogy megvehesse a legjobb szolgáltatásokat. Azért keresi a pénzét, hogy megvegyen valami olyat, amit ő is megtehetne. A pénzért folytatott hajszában azonban kiüresednek az emberi kapcsolatok, "szeretteinkről" nem mi gondoskodunk, mert nincs erre időnk, hiszen pénzt kell keresnünk, hogy gondoskodhassunk róluk.

Az árúk, szolgáltatások személytelensége így csap át egy személyes kapcsolatok nélküli, individualizálódó társadalomba, amelyben a társadalmi lét finom szövetei folyamatosan erodálódnak.

A problémaspirál lebontásának, a problémák helyes értelmezésének akadálya az értelmezési kényszer. Ma a társadalom egésze megrögzött módon ragaszkodik azokhoz a vélekedésekhez, amelyeket elébe raknak a világ dolgairól, a problémák megoldásának módjáról, a követendő értékekről, stb. Ugyan ezeket a vélekedéseket nem igazolja az idő, csupán hiteken, jóhiszeműségen, vagy éppen félrevezetésen alapulnak. Ezek a nézetek olyan mélyen épülnek tudatunkba, hogy egész lényünket áthatják. A világ dolgairól alkotott véleményünk nem belőlünk, hanem a máshonnan átvett vélekedésekből, iskolában tanult, médiában hallott, látott, olvasott véleményekből fakad. Ezek a vélekedések napi életünk szent tehenei, megkérdőjelezhetetlenek. Annyira bele írták a tudatunkba, hogy képtelenek vagyunk elgondolkodni helyességükön. Ilyen "szentségek" a gazdasági növekedés, a versenyképesség, a tudásalapú társadalom, az autópályák, s általában az infrastruktúrafejlesztés szerepe a társadalmi fejlődésben.

A világ készen kapott értelmezése az eszköze a fogyasztás fenntartásának és növelésének, amely egyben akaratlanul meghatározza a környezetünkhöz való viszonyunkat, de társadalmi létünket is. Az egyén elé állított modellek, a vágyakozások mesterséges felszítása a fogyasztás, a jónál is jobb iránt, elégedetlenséget szül még a tehetősebb társadalmi rétegekben is. A nagyobb és nagyobb teljesítmények elérésének, a megfelelni akarásnak a következménye a kevesebb szabadidő, a szellemi, lelki, fizikai túlterhelés. Mind ehhez járul a stresszhatásokkal túltelített társadalmi környezet, a közösségi kapcsolatok elszegényedése, a magányosság életérzésének, élethelyzetének kialakulási veszélye és ténye.

A fogyasztásra szocializált emberek társadalmában a környezeti tudat fejletlen marad. Az emberek értékrendjében a környezetminőség jelentősége, de más, a létminőséget jelentősen befolyásoló tényezőké is, alulértékelt. A legtöbb ember ugyan hangsúlyozza a tiszta, egészséges környezet fontosságát, ám a valóságban nagyon alacsony a cselekvési hajlandóság, vagy az áldozatvállalási készség. A cselekvési hajlandóság rendszerint a helyi ügyek (nimby-ség) iránti érdeklődés szintjén marad, amely általában konfrontál a globális környezeti érdekekkel.

Az emberek legtöbbje nem ismeri fel az ok-okozati összefüggést saját életvitele és a környezet minősége között, s általában mindenki mástól várja, hogy változtasson, vagy megoldja a problémákat. Ebből következik, hogy társadalom sem látja át, hogy a környezet minősége a termelés és fogyasztás szerkezete által meghatározott, az, pedig a társadalom értékrendje által determinált.

Az értelmezési "kényszer", s az azt megerősítő termelési és fogyasztói mintázatok kis esélyt adnak az amúgy is vérszegény, többnyire önkéntes környezettudat-formáló tevékenységeknek. Mivel a való világ viselkedési mintái, értékei nem erősítik meg a tanított értékeket, szemléletet és viselkedést, ezért annak megélésére, átadására kevés esély marad az életben.

A szubszidaritás elve azt jelenti, hogy a döntéseket azon a szinten kell meghozni, ahol a döntési kompetencia a legindokolhatóbb, azaz, azok a közösségek hozzanak döntést, akiket az érinteni fog. A fenntarthatóság talán legfontosabb feltétele, hogy a közösség cselekvéseiről helyben döntsenek, helyi erőforrásokat használjanak, a helyi ökológiai viszonyokhoz igazodó gazdálkodási módokat folytassanak, megőrizzék a helyi, alkalmazkodott kultúrákat. Ennek oka a kontrollálhatóság, amely akkor valósítható meg, ha a közösség látja cselekedeteinek társadalmi és környezeti következményeit. A globalizációban a hely térré szélesedik, s esély sincs a közösségi, vagy nemzetállami kereteken zajló folyamatok kontrollálására.

Teljesen nyilvánvaló, minél közelebb van a döntés centruma a döntés érintettjeihez, annál nagyobb az esélye a jó döntésnek. Egy Európai szintű döntés másként érinti a különböző ökológiai, társadalmi, gazdaságföldrajzi, kulturális háttérrel rendelkező nemzeteket, s azon belül is a különböző régiókat, vagy térségeket. Egy központi döntésnek alacsony az érzékenysége, hogy figyelembe tudja venni a helyi sajátságokat, éppen ezért az ilyen döntések sematizálnak, s emiatt feszültségeket keltenek. Természetes, hogy egy európai szintű döntéshozó nem ismerheti a döntési felület minden szegletét, s érintettjét, viszont elméletileg tudható, hogy mindenki számára kedvező döntést nem hozhat. Ha a döntéshozó távol van a döntés érintettjeitől, akkor kicsi az esélye, hogy a döntés következményeiről jó visszajelzést kapjon.

A szubszidaritás elvének gyakorlása nem jelenti automatikusan a jó, a fenntarthatóság irányába ható döntéseket, de megteremti a lehetőségét a jó, gondos döntéshozásnak. A szubszidaritás elvének érvényesüléséhez szükség van a központi hatalom oldására, a helyi ismeretek fokozására, a helyi közélet demokratizálására, a környezeti szemlélet és tudatosság kialakítására.

Szubszidaritás hiányában nagyon alacsony fokúvá válik a helyi közösségek önmeghatározó képessége, hozzászoknak a külső irányításhoz, támogatásához, várják, hogy meghatározzák, jobbítsák sorsukat. A fejlődés külső meghatározottsága azonban általában környezet és kultúra idegen, mert nem a helyi környezet és társadalom ismeretén alapul. 

Miközben a fejlesztések célja, hogy felszámolják a társadalmi különbségeket, a gazdasági növekedésre alapozott fejlődési modell melléktermékeként egyre több társadalmi igazságtalanság keletkezik. Az igazságtalanság leglátványosabb okozata a gazdagok és szegények között szélesedő társadalmi szakadék. A szegénység felszámolására irányuló törekvések mindaddig nem vezethetnek eredményre, amíg nem a szegénység okaira irányulnak. A szegénység a társadalmi lét rosszul megszabott globális keretei miatt termelődik újra, tehát ezeken a kereteken kell változtatni.

A Brundtland jelentés a szegénységet tartotta a fenntarthatatlan világ okának, mert a  szegények túlhasználják környezetüket. Bár az, hogy a szegények túlhasználják környezetüket, önmagában igaz, ám a náluk gazdagabbak többszörösen használják túl környezetüket. Csak míg a szegény ember kapcsolata közvetlen környezetével, addig a gazdag ember környezetkapcsolata közvetett. Ő nem lopja a fát az erdőből, hanem megveszi, s nem otthon tüzeli el a kályhában, hanem az erőműből veszi az energiát. Közvetett módon sokkal nagyobb terhet gyakorol környezetére, ám az nem látványos.  

A jelentés azonban nem merte megvádolni a gazdagokat a túlzott fogyasztással, a túlzott igények kielégítésével, hiszen bennük látta a növekedés felélesztésének forrásait. Ezért nem tárta fel a szegénység okait sem, amelyek pedig egyértelműen a fejlődés rosszul megválasztott gazdasági és társadalmi keretei.

A szegénység okaiként a következő mechanizmusokat hibáztathatjuk:

A pénz, a pénztulajdonos fölénye az árú, árutulajdonos felett

Mivel a legtöbb áru romlandó, s mivel a pénz, tőkeként kamatoztatható, ezért az árutulajdonos és pénztulajdonos nincs egyenlő helyzetben. Az étel fizikai értelemben romlandó, a ruházat anyaga fizikai értelemben veszít minőségéből, maga a ruházat kimegy a divatból, a gépek álltó helyükben is korrodálódnak, stb., ezért az árutulajdonosnak sürgős kényszere, hogy mielőtt az áru értékvesztése beáll, eladja. A pénztulajdonosnak nincs ilyen mérvű sürgetése, miután szükségleteit kielégítette, maradék pénzét tőkeként kamatoztathatja. Az esélyek egyenlőtlensége miatt a természethez köthető materiális értékek értéktelenebbé válnak a társadalom szemében, mint az értékek cseréjét szolgáló eszköz. Ez torz értékeket erősít meg a társadalomban, s rontja a társadalmi erkölcsöt.

A természeti erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférés

A természeti erőforrások elvileg az emberiség, a helyi közösségek közös tulajdona. Az ezekhez való hozzáférés azonban a tőketulajdonos számára adott, aki a közös tulajdon értéken aluli megvételével, majd hasznosításával bérmunkássá fogadja az eredeti tulajdonost.

A társadalom nincs annak az ismeretnek a birtokában, hogy a különböző termelési, szolgáltatási tevékenységek során a termelő és szolgáltató nem fizet azokért a hátrányokért, amelyeket a kisebb-nagyobb közösségnek, a társadalomnak okoz. Ismeretek hiányában a társadalom tudomásul veszi ezt a fizetési meghagyást, hiszen nem tudja senki, hogy közvetve vagy közvetlenül mekkora árat fizet a károsult egyén (pl. egészségkárosodás), vagy adóforintjainak hányadát kell ezen károk elhárítására költeni.

A tőketulajdonos tehát azért képes hasznot realizálni és kompenzálni a pénz romlásának ütemét, mert az általa okozott hátrányokat a társadalom egészével fizetteti meg. Mondhatnánk, az jár a legjobban, aki a legnagyobb terheket képes áthárítani a társadalomra. A gépi munka általában sok negatív externáliát termel, míg az élő, kézi munka keveset. A kézműves hátrányba kerül, mert idejét, amellyel éppen a negatív externáliát váltotta ki, a társadalom nem fogja elismerni, hiszen a piacon az áruk versengenek.

A megújuló és nem megújuló erőforrásokkal gazdálkodók esélyegyenlőtlensége

Aki megújuló erőforrással gazdálkodik, kénytelen az általa használt erőforrás megújulásáról gondoskodni. A talajjal gazdálkodó mezőgazdász, az erdővel gazdálkodó erdész, stb., ha nem újítja meg a talaj termőképességét, nem újítja fel az erdőt, azaz nem forgat vissza összegeket a megtermelt haszonból, elesik a tartamos gazdálkodás lehetőségétől. Aki nem megújuló erőforrást használ fel, nem fizeti meg azt az értéket az erőforrás elvételekor, amiből a nem megújítható erőforrást helyettesíteni lehetne. Ebben az esetben a jövő generációk sérelmére történik a gazdagodás, a jövő esélyei csökkennek.

A természeti erőforrások kisajátításának lehetősége a tőkeallokáció által

A tőketulajdonos a tőkeallokáció révén a helyi társadalmi különbségeket képes regionális, globális dimenzióba ültetni. A tőke az olcsó természeti erőforrásokat és az olcsó munkaerőt keresi, miközben nincs, vagy csak ritkán van identitása a helyi kultúrával, vagy természeti környezettel. Nincsenek olyan szabályok, amelyek képesek lennének megakadályozni a multinacionális tőkeérdekek határtalan terjeszkedését a természeti és emberi erőforrások gyarmatosításában.

Az információhoz való hozzáférés esélyének egyenlőtlensége

A társadalmi esélyegyenlőséget, az érdekérvényesítés lehetőségét az információkhoz való hozzáférés hiánya is veszélyezteti. A különböző társadalmi csoportok számára, foglalkozás, lakóhely, anyagi helyzet, iskolázottság szerint, eltérő lehetőség kínálkozik az információszerzésre. Az un. információs aszimmetria ugyanakkor a verseny feltétele. Versenyelőnyre úgy lehet szert tenni, hogy a társadalom különböző szereplői nem rendelkeznek azonos szintű információval. Az információkkal való előnyszerzés, s visszaélés lehetősége természetesen tovább rontja a társadalmi erkölcsöket.

17. Hogyan nyilvánul meg a rendszerszemlélet hiánya a környezet minőségének alakulásában?