21. Hogyan kezelhetők a társadalmi igazságtalanság okai?

Az igazságtalanságok általában a jövedelemszerzés lehetőségeihez kapcsolódnak, s nem csoda, hogy egy anyagi értékben gondolkodó társadalom a legfőbb igazságtanságot a gazdagok és szegények között lévő jövedelemkülönbségben fogja keresni. Noha számos igazságtalanság létezik jövedelemtől függetlenül is, az viszont nagyon valószínű, hogy a szegénység és más hátrányok kéz a kézben járnak.

A megkerülhetetlen kérdés, hogy létezhet-e társadalmi igazságosság egy olyan világtársadalomban, amelyben a szereplők az anyagi értékek megszerzésért versengenek?

Az egyik lehetséges válasz az ökoszociális piacgazdaság, ahol a gazdaság szereplői méltányolják a szociális és környezeti szempontokat, s hasznuk egy részét feláldozzák ennek érdekében. E nélkül, vagy ezzel társulva működhet egy gondoskodó állam, amely a társadalmi újraelosztás rendszerén keresztül méltányos a jövedelemszerzés lehetőségéből kiszorultakkal szemben, szociálisan gondoskodó, s figyelembe veszi a környezeti szempontokat is.

Ugyan vannak, s lehetnek is ilyen törekvések, ezek a jobbító elképzelések nem tudnak alapvető változásokat hozni. A versenyre kihegyezett gazdaság természete, hogy a tőketulajdonos nem tud lemondani tőkejövedelméről, hiszen ettől függ a versenyképessége a befektetések piacán. A gazdaság nagy szereplői által gyakorolt méltányosságok éppen ezért szimbolikusak, inkább a stratégia, üzletpolitika részét képezik. Szociálisan és környezetileg nagyon, de inkább eléggé, érzékeny állam, pedig azért nem létezhet, mert az állam gazdagsága szorosan kötődik a gazdasághoz. Ha túl sok jövedelmet von el tőlük, ha túl sok járulékot kér az erőforrásokért, ha túl szigorú környezeti feltételeket állít, akkor elveszíti adófizetőit. Mivel egy globalizált világban élünk a tőketulajdonos a számára legkedvezőbb feltételeket fogja megkeresni, s mivel az egyes nemzetállamok között jelentős különbségek állnak fenn a szabályozás tekintetében, ezért a tőke mindig talál menekülő utat. Ennek következtében nemcsak a gazdaság szereplői versengenek, de a nemzetállamok is a befektetők kegyeiért. Az állam tehát nem akar, s nem is tud elegendő forrást elvonni a gazdaság szereplőitől, szükségszerűen mindig kevesebb forrással rendelkezik, mint a megoldásra váró probléma. Ezt súlyosbítja a probléma spirál, amelynek következtében a problémák bővítetten termelődnek újra.

Nem véletlenül ezen a téren is láthatjuk, hogy csak globális léptékű válaszok léteznek a problémákra, a társadalmi igazságtalanság okait csak közös akarattal lehet felszámolni. Az felsorolt okok (ld. a nem fenntartható társadalom hajtóerői) a világot átható, s alakító mechanizmusok változtatásával válaszolhatók meg. Olyan intézményrendszereket kell újra gondolni, mint a pénz, s annak szerepe. Meg kell szüntetni a pénztulajdonos fölényét az árutulajdonos felett. Ha a pénz pénzként nem kamatoztatható, s ugyan olyan romlandó, mint az árú, a kétféle tulajdonos esélye kiegyenlítődik. Ha a pénz értéke valós értékekhez, pl. természeti erőforrások, s nem fikciókhoz kötődik, s nincs meg a kamatszerzés lehetősége, akkor a befektetések, fejlesztések a tényleges szükségletek szintjén fogjak működni, s nem az igazolhatatlan kapzsiságot fogják kielégíteni.

A kiegyensúlyozott közösségi és egyéni boldogulás talán legfontosabb feltétele a természeti erőforrásokhoz való hozzáférés egyenlő lehetőségének biztosítása. Hangsúlyozzuk, a lehetőséget kell biztosítani, s nem az egyenlő elosztást. Az erőforrásokat a helyi közösség tulajdonának kell tekinteni, s nem szabad megengedni, hogy kevesen kisajátítsák az erőforrások feletti rendelkezést. Ez az erőforrások reális értékének felbecsülésével valósítható meg, amely biztosítja az erőforrásokból származó hasznokból való részesedést a helyi közösség számára. Jelenleg az állam szimbolikus értéken, csekély járulék ellenében értékesíti a természeti erőforrásokat. A tőketulajdonos így érdemtelenül nagy szeletet hasíthat ki a természeti erőforrás felhasználásából származó jövedelemből, míg az újraelosztás rendszerében a helyi közösség számára láthatatlan utakon kerül felhasználásra a befolyt állami jövedelem.

A természeti erőforrások alulértékeltsége azért is lehetséges, mert a használatukból származó közvetett károkat nem a használók, hanem a társadalom egésze, a jelen és jövő nemzedékek fizetik meg. A negatív externáliák átháríthatóságának mechanizmusait a társadalomnak nem szabad elfogadnia, tudatára kell ébredni annak, hogy egyesek gazdagodásának lehetőségét a társadalom tudatlansága következtében létező fizetési hajlandósága teremti meg.

Természetes, hogy minden cselekedetünknek van olyan hatása, amelyért nem mi állunk jót. Ezek megengedhetőségének megítélésben újra a környezet eltartó-képessége lehet támpont. Azokat a negatív externáliákat, amelyek számszerűsíthetők, s alatta vannak a tolerancia küszöbnek, az okozókkal kell megfizettetni (pl. közutakban okozott károk). Azokat, amelyeket nem tudunk tolerálni, pl. toxikus letális vagy egészségkárosító hatások, azokat jogi eszközökkel tiltani kell. Az ilyen externális hatások javasolt adóztatása (negatív externáliák internalizálása) nem más, mint engedély a károkozásra, ezért nem tekinthető járható útnak.

A negatív externáliákért való tulajdonosi jótállástól, az erőforrások reális értékétől várható el, hogy az élő és gépi munka megbecsülése kiegyenlítődjék, ezáltal nőjön azok jövedelme, akik az erőforrások kímélésével és kevesebb társadalmi külső költség előállításával tevékenykednek.

Az erőforrások értékelésében és az externáliák elismertetésében csak globális fellépés képzelhető el. Az egyenlő mércével való mérés a versenysemlegesség okán lenne kívánatos. A fenti elvi irányok megvalósulásától várható, hogy a tőketulajdonos helyben lesz érdekelt, a helyi erőforrások fenntartható használatában, s a helyi piaci igények kielégítésében.

Egyenlőséget kell teremteni a megújuló és nem megújuló erőforrásokat használók között is. Azok, akik nem megújuló erőforrásokat használnak, azok fizessenek helyettesítési értéket, amelyből a kieső erőforrás közvetetten pótolható. A helyettesítési érték legyen arányos a megújuló erőforrások megújításának költségével.

A természeti erőforrások jelenlegitől eltérő allokációja a fenntarthatóság egyik kulcskérdése társadalmi és környezeti vonatkozásban is. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a helyi közösség, helyi emberek használatában lévő erőforrásokhoz más a közösség viszonya, ahhoz az esethez képest, amikor az erőforrást olyan tőketulajdonos birtokolja, akinek nincs helyi identitása a környezettel és kultúrával. A helyi közösség folyamatos visszajelzéseket kap a környezettel való bánásmódról, egzisztenciájuk, életminőségük kötődik ahhoz, hogyan bánnak vele.

A helyzet javításának az alapja tehát, ha egyenlő esélyt teremtünk a társadalom szereplői számára, hogy hozzáférjenek környezetük erőforrásaihoz. A mai társadalomfejlődési modellben nem az erőforrásokhoz való viszonyt tekintik elsődlegesnek, hanem a munkahelyhez jutás lehetőségét.

Vizsgáljuk meg, mi a különbség a két modell között. A jólét (anyagi jólét) kielégítésének alapvető feltétele a jövedelemszerzés. Jövedelemhez sokféle módon juthatunk, ám anyagi biztonságunk erősen függ a jövedelemszerzés módjától. A jövedelemszerzés feltételei között említhetjük a természeti erőforrások birtoklását, vagy használatának képességét, a felhasználásukhoz szükséges munkaeszközöket, az ehhez szükséges tudást (know-how), a tőke tulajdont, a piachoz való hozzájutást és nem kizárólagos feltételként a munkahelyet.

A jelenlegi, fenntarthatónak nem nevezhető modellben a tömegek számára a jövedelemszerzés lehetősége a munkahelyhez kötődik. Minden politikai erő, és a mindenkori kormányzat hangos a munkahelyteremtés ígéretétől. A munkahelyteremtés szokásos eszköze a befektetők kedvezményezése, vezetőink szélesre tárják a kapukat a működő tőke előtt. A befektető természetesen ott köt ki, ahol kedvező gazdasági, politikai légkört, biztonságot talál. A kedvező légkör része az olcsó természeti és emberi erőforrás, s a gyengén szabályozó állam (dereguláció, liberális gazdaságpolitika). Ebben a szisztémában a munkás bérmunkás, aki a jövedelemszerzés feltételei közül a más által létesített, s éppen ezért bármikor megszüntethető munkahellyel rendelkezik. A bérmunkás tehát kiszolgáltatott, mivel nem birtokolja a jövedelemszerzés egyetlen más feltételét sem. Nem az övé az erőforrás, a munkaeszköz, a technikai tudás, a tőke, a piaci lehetőség. A bérmunkás menük alapján dolgozik, ismeretei egy rendszer partikuláris szeletei, kevés esélye van a kapott tudás fejlesztésére. A bérmunkásnak nem kötődik közvetlen érdeke a termelési alapok megőrzéséhez, fenntartható használatához, azoknak nem tulajdonosa, s csak bére erejéig haszonélvezője. Mint bérmunkából élő, aligha van lehetősége tőkefelhalmozásra.

A társadalmi polarizáció alapja, hogy a jövedelemszerzés feltételeiből, ki mivel rendelkezik. Nyílván a tőketulajdonos áll a társadalmi ranglétra első helyén, aki képes hozzáférni az alulértékelt természeti erőforrásokhoz, aki birtokolja a munkaeszközöket, tudást, a piaci hozzáférést, s ő teremti, birtokolja a munkahelyet is. Az olcsó, kiszolgáltatott bérmunkás segítségével növeli tőkéjét, s ezáltal is, újabb és újabb erőforrások megszerzésére válik képessé. Ehhez képest a bérmunkás, ha megtarthatja munkahelyét, s az infláció, közterhek viselése sem csökkenti bérének reálértékét, tehát szerencsés esetben, megőrzi egzisztenciáját, jövedelmi pozícióját. Ennek a folyamatnak a végeredménye, hogy a tőketulajdonosok, bérmunkások, s munkanélküliek között nő a szakadék minden tekintetben.

A fenntartható társadalom modelljében tehát szükség van egy másféle természeti erőforrás allokációra. A fenntarthatósághoz tartozó jövedelemszerzés nem munkahelyhez, hanem a termelői alapokhoz, erőforrásokból való részesedéshez, termelő eszközök tulajdonához kötött. A bérmunkással szemben a tulajdonos rendelkezik jólétének objektív alapjai felett. De nemcsak az erőforrások és a termelői eszközök felett gyakorol kontrolt, hanem tudását, ismereteit is állandóan fejleszteni kényszerül. A tulajdonos közvetlen kapcsolatba áll az általa birtokolt erőforrással, közvetlen érdeke megőrzése, a fenntartható használat tudásának kimunkálása. Ismeretei a szerves tanulás útján fejlődnek. A bérmunkás béréből bizonyára nem válik tőketulajdonossá, míg az erőforrás birtoklójának megvan a lehetősége, hogy tőketulajdonossá váljon.

22. Milyen társadalomszerkezetre van szükség a fenntarthatósághoz?